Kiss Tamás: Arcok és mások…
Kiss Tamás alkotása (Részlet)
Ráncokba rándító időképek
És genetikai programok
Habos-pihés csókkívánó bársonyok
Észrevehetetlen kiváltó okok
Az első ránc melankóliája
Lebiggyedő száj – örökélet-búcsú első pillanata
De nem komoly – még nem
Könnycsatorna-vezetékek
Lezúduló bánat-torony építkezések
„Ne ráncold a homlokod!”
Ránctalanító krémekkel is élhetsz
Ha van hozzá arcod
Lehet jobb ha hagyod
Tükör-törés gondolat mint első arc-erőszak
Pofont mégsem adhatsz magadnak
Csak egyre öregebb vagy s egyre inkább az leszel
Idegesség, düh majd hajlam a depresszióra
Undor? Valami fura érzés kopogtat
Nyikorgó ajtókat feszeget először csak halkan
Mint édesanya midőn hozzád libbent hajnalban
Hogy tejjel öregítsen pufi kis orcát
Dúdolgatva örök napfény dalocskát
Ez volt az első és legnagyobb boldogság
Fogalmunk sem volt róla s nem is lesz senkinek soha
De „az idő megoldja…”
Álarc-forgatag lesz belőle egyhamar
Ránc-mintázatokhoz passzoló védelmi vonal
„Megtanít rá az élet” – mondják sokan
„Ha okos vagy”…Hogyan?
Ja mert váltogatni kell a pofalemezeket
Mindegyik másképpen és másoknak szól
„Meg kell élni valahogy” Naná!
„Színház a világ…” Mimika-paródia
Önmagad szobrásza lehetnél de mindig más a mester
Az arcod semmi – a szemed minden
Annak csak torzult/torzuló fintorai vannak
A szembogárnak nincs kényszeres mimikája
Csak mereven néz rád és mindent elmond
De az arcod te is vagy meg mások is
Amit agyadba véstek demagógiákban és minden másban
És a tükör előtt sem vagy őszinte
Más áll előtte de te mást szeretnél
Ami/aki nem léttél és nem lehetsz soha
Nem rímel élet és pofa
Öniróniád is csupán handabanda
Ez vagy igazán…
Valaki és valami más…
Három pont egy gépezetben csupán…
„Igen, egy nap rájön az ember, hogy a szabadság üresjárat, öncsalás, szégyenletes, és hogy legföljebb olyasféle szabadság létezik, mint valaminek a szabadsága – „ Mondta egy Loraine nevű hölgy George Saiko regényében.
Miféle fintorai, ráncai lehetnek a szabadságnak? Mint a boldogságnak?
Vagy elmaradnak a ráncok és a sunyi pillantások, arc-arc és szembenézés-kerülések?
„Üresjárat”? Annyiban, hogy nem veszünk részt semmi embertelenben?
„Szégyenteljes”? Mert kivonulunk egy álarc-gyártó gépezetből, mely neki tetsző ráncokkal, nézésekkel áld meg? „Deviánsok” leszünk?
Ja, hogy efféle szabadság lényegében nem létezik…Tényleg nem, csak a kiválasztottaknak…
Ők a társadalomból megszökött, szorító eszme-ölelésekből kicsúszott szerencsés-szerencsétlenek. Jó nekik? Boldogok? Sosem fogják elmondani, legföljebb lefesteni és megírni. Gauguin boldog volt Tahitin? Igen…Amúgy meg a lemondó vágyat Hanna képviseli a regényben, aki azt mondja: „A szabadság néha csak az a lehetőség hogy épp azt, amit mélységes-mélyen kíván az ember, olyan sokáig halogatja, míg késő nem lesz.”
Ő, és az önkéntes ránckeresők az úgymond: „hétköznapi életet” élők, melyben a szabadság és a boldogság pusztán „járulékos elem.” Nem?
„Meglátod egyszer majd eljutunk Amerikába, egyszer majd mi is gazdagok leszünk, egyszer majd nekünk is lesz házunk, egyszer majd mi is…”, és ez így megy a végtelenségig, miközben a ráncok legyűrik az életet és eltűnnek az arcok…De mindig jönnek mások…
(Az idézetek, George Saiko: „Ember a nádasban” című regényéből származnak. Magvető Kiadó, 1977.)
Kiss Tamás legutóbb a Szöveten: