Égbe törők, mint lándzsák csaták előtt Monstrumok őserdő-seregei Zajtorony-milliók, mikrotér - tömegek – megapolisok Összeolvadó arcok, tömeges sziluett-mozdulatok Egymáson, mint jégpályákon elcsúszó pillantások Emberléptek ütős-szimfóniáiból fakadó dobszólók Rengő hangú liftekben mimikára sóher szájak, maszkok Befejezetlenül maradt neuron-kisülés milliárdok Süketség – unos-untalan, folyton-folyvást Lélek-galacsinokba rejtett jaj-kiáltások Mintha kívül-belül morogva zúgna föld és ég Sziréna-süvítések, vonatok kattogva robogva Vagy netán betévedt egy bivaly a kunyhóba? Ahol éppen egy arara papagáj tollát borzolva károg Kisded visít, anyja keblére vágyón Közben meg mosolyog a gazda… Dr. Tótum Factum jó diagnoszta A tragikus képnek a sok szivar meg a pia az oka Kókusztejet is szürcsölhetett volna De folyvást ketyeg az agyakba ültetett pénzvágy-automata Marketing, nyereség, tőzsde-mánia Puffadt vöröses mosolyokba csomagolva „Hamis a baba” – is… Nem kell felhúzni – mint régi ócska játék-kacatokat - Magától is rebeg marhaságokat Ugyan nem érti mit beszél, de ez a divat, „be kell látni” És „mindenen túl kell lépni”. Még a ház nélküli ablakokon is – bombázások után Asszonyok bontják, takarítják el, a megmaradt romokat Láncban állva dobálják a tégla-darabokat Néha mosolyognak… Töméntelen csontváz-csonkon állnak a városok Sóhaj-cseppeket hord hátán a felelőtlen szél Oszlop-, és szobor-torzókból csöpög emlékezet-vér Végül persze, mint mindig; mindent elnyel a föld Anyaszíve határtalan sötét mező Ember-, és épület-kerengő végzet-takaró Vágd hát bele testébe csákányodat Hatolj mélységeibe fúrótornyaiddal Hogy felfakadhassanak általa/belőle a múltak Háztömeg-romhalmazok, kihalt városok Már sehová se vezető úttalan-útvesztő utak És az időáramban szótlanná lett maradványokban Lassan múló tükörképed is felragyoghat Valahol, valamikor… Házak és mások Kis kunyhók, nádfedeles viskók Földszintes föld-életvitelben élők Meztelen lábbakkal fűben járók Tengeri szélben, pálmafák alatt csatangolók Kagylókürt-zenékre táncolók Tisztán mosolygó fényes arcok Egymásba hatoló, metsző pillantások Lelki galacsinokat kivasaló mélységes mosolyok Istentiszteletekre festett színes maszkok Pergő dobok, tam-tam ütemre toppanó talpak „Túl az Óperencián” Ott, ahol boldog akarna lenni a kamionos És mindenféle élet-lóbáló „civilizált” lélek-deficites Rongyos… „Digitalizált” felvilágosodás-örömözönt hozva-küldve Laptop-szerelembe belesülve Csakhogy…Csakhogy… Nincs meg már „A Túl” – az a lenézett vad, a koszos Felégette Azt civilizációs rabló-motorod Kívül-belül morogva zúgott föld és ég Melyről oly dicsőséges történelmed mesél Meg a házak és mások
Vélemény, hozzászólás?