Kiss Tamás: Házak és mások…

Égbe törők, mint lándzsák csaták előtt
Monstrumok őserdő-seregei
Zajtorony-milliók, mikrotér - tömegek – megapolisok
Összeolvadó arcok, tömeges sziluett-mozdulatok
Egymáson, mint jégpályákon elcsúszó pillantások
Emberléptek ütős-szimfóniáiból fakadó dobszólók
Rengő hangú liftekben mimikára sóher szájak, maszkok
Befejezetlenül maradt neuron-kisülés milliárdok
Süketség – unos-untalan, folyton-folyvást
Lélek-galacsinokba rejtett jaj-kiáltások
Mintha kívül-belül morogva zúgna föld és ég
Sziréna-süvítések, vonatok kattogva robogva
Vagy netán betévedt egy bivaly a kunyhóba?
Ahol éppen egy arara papagáj tollát borzolva károg
Kisded visít, anyja keblére vágyón
Közben meg mosolyog a gazda…
Dr. Tótum Factum jó diagnoszta
A tragikus képnek a sok szivar meg a pia az oka
Kókusztejet is szürcsölhetett volna
De folyvást ketyeg az agyakba ültetett pénzvágy-automata
Marketing, nyereség, tőzsde-mánia
Puffadt vöröses mosolyokba csomagolva
„Hamis a baba” – is…
Nem kell felhúzni – mint régi ócska játék-kacatokat -
Magától is rebeg marhaságokat
Ugyan nem érti mit beszél, de ez a divat, „be kell látni”
És „mindenen túl kell lépni”.
Még a ház nélküli ablakokon is – bombázások után
Asszonyok bontják, takarítják el, a megmaradt romokat
Láncban állva dobálják a tégla-darabokat
Néha mosolyognak…
Töméntelen csontváz-csonkon állnak a városok
Sóhaj-cseppeket hord hátán a felelőtlen szél
Oszlop-, és szobor-torzókból csöpög emlékezet-vér
Végül persze, mint mindig; mindent elnyel a föld
Anyaszíve határtalan sötét mező
Ember-, és épület-kerengő végzet-takaró
Vágd hát bele testébe csákányodat
Hatolj mélységeibe fúrótornyaiddal
Hogy felfakadhassanak általa/belőle a múltak
Háztömeg-romhalmazok, kihalt városok
Már sehová se vezető úttalan-útvesztő utak
És az időáramban szótlanná lett maradványokban
Lassan múló tükörképed is felragyoghat
Valahol, valamikor…
Házak és mások
Kis kunyhók, nádfedeles viskók
Földszintes föld-életvitelben élők
Meztelen lábbakkal fűben járók
Tengeri szélben, pálmafák alatt csatangolók
Kagylókürt-zenékre táncolók
Tisztán mosolygó fényes arcok
Egymásba hatoló, metsző pillantások
Lelki galacsinokat kivasaló mélységes mosolyok
Istentiszteletekre festett színes maszkok
Pergő dobok, tam-tam ütemre toppanó talpak
„Túl az Óperencián”
Ott, ahol boldog akarna lenni a kamionos
És mindenféle élet-lóbáló „civilizált” lélek-deficites
Rongyos…
„Digitalizált” felvilágosodás-örömözönt hozva-küldve
Laptop-szerelembe belesülve
Csakhogy…Csakhogy…
Nincs meg már „A Túl” – az a lenézett vad, a koszos
Felégette Azt civilizációs rabló-motorod
Kívül-belül morogva zúgott föld és ég
Melyről oly dicsőséges történelmed mesél
Meg a házak és mások