Juhász Zsuzsanna: Külön ágy

Nem tudom, miért érdekel, hisz alig ismerem. És nem is fogom, mert már őt isten nyugosztalja, nem én. De itt lehetett a bibi, a nyugalomnál, azt hiszem.

            Csak még én se tudom felfogni vagy elhinni, vagy meggyőzni magam, hogy azért, azért halt meg ez az ember, mert csak egy külön ágyat szeretett volna. Vagy ha ágyat nem is, egy kis külön békét. Egy kis estéli, elalvás előtti nyugalmat.

            És nem hiszem el, még nem, hogy ebbe halt bele. Bár ahogy a feleségét elnézem, nem volt nehéz neki egy ritka kis, jóformán orvosi csemege autoimmun betegségbe fogni, úgy három éve. A békéért természetesen, csak azért. Külön ágy helyett. És nem is bosszúból, dacból, dehogy. Mert szerette ő a feleségét nagyon is, hisz látszik rajta még most is. A szeretet, a megkíméltség, ahogy még most is azt panaszolja, neki milyen nehéz. Hisz mindig, mind a negyven vagy még több év alatt egy ágyban aludtak. No de a fájdalomnak, annak én nyomát se láttam rajta. Haja, ruhája, mindene rendben volt. És valahogy teljes volt, nagy fájdalmával együtt is, hogy a férje nagybeteg.

            És mintha a fájdalom nélkül is teljes lett volna, totális. Egész. Szóval nem tudom, hol volt a fájdalom jelen. Bár ilyet én még sose láttam. Ilyet, hogy haldoklás van, de fájdalom meg valahogy sehol. Bár olyat se, hogy valaki a saját vértestjeit trancsírozza szét autoimmun módon. Mert lehet, hogy csak egy külön ágyat kellett volna kérnie a férjnek. De ehelyett ő lekezdte megfullasztani magát, nem adott oxigént magának. Ettől persze kicsit fehérkés lett és gyenge a mozdulatlanságig. Mint szép fehér márványszobor feküdgethetett asszonya mellett már jó ideje.

            De a kiképzést mégse bírta. Talán a mindennapi panaszáradatot nem bírta. Negyvenszer 365 este, az még egy kősziklának is sok lett volna. És meghasadt volna, az biztos. De az ember nem kő, nem tud meghasadni. Csak hallgatni. Estéről estére, évről évre, évtizedről évtizedre. Hallgatni. Pedig hát nem is volt nagyon miért hallgatnia, mert az asszony nagyon is jól van eleresztve. S ahogy elnézem, az eltartása, jólétének keresése, kutatása külföldön dolgozó fiára száll majd. Vagy lehet, hogy máris ott van, ott, a fiún, a kötelező örökség, mert hozza-viszi az anyját, mintha más dolga nem is volna.

            Csak az apa. Csak az apján mereng el néha, csak olykor kapcsol ki az agya a teendők sorolása, anyagiak és egyebek számbavevése közben. Lehet, hogy gyanakszik. Lehet, hogy gyanakszik, de még nem meri gyanakvásnak hívni az érzést. De azért csak bele-belecsúszik az agyába, hogy csak nem? Nem lehet-e, hogy ő is ilyen sorsra jut. Mint az apja. Végül is férfi, és a fiúk jó esetben az apjukkal azonosulnak, vagy legalábbis egyszer a büdös életben összemérik magukat vele, tisztelet ide vagy oda. S akkor lehet, hogy eszébe jut, hogy ő már csak nem lesz akkora marha, hogy ne adjon levegőt az agyának. Csak hogy ne kelljen hallania élete párjának károgását a nagy, az egyre nagyobbra cserélt franciaágy másik végéből.

            Vagy ha mégis, mert szereti az asszonyt, ki tudja már, miért is, legalább meg tudja állítani a folyamatot. Ő, a külföldre már régen, jókor szakadt, de azért mégiscsak fasza gyerek.

            Az biztos, ő már meg, és időben. Hisz’ tényleg megfontolt, felelősségteljes középkorú férfi. Már most is. Eléggé, sőt egykicsit már nagyon is kimért. Ő majd minden este szépen kiporciózza a levegőt magának. Hogy jusson jusson elég mindenhová, csak pontosan a hallókérgébe ne.

            És szent lesz a béke. És csend lesz a fejében, varjútalan csend.

            Na, ugye, megy ez, menni fog külön ágy nélkül is. 

Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten: