PRÓZAIRODALOM

Juhász Zsuzsanna: Ordítódrog (+18)

És ha társadalmi kötelesség lenne? Hogy a felnövekvő kamasznemzedéket valami ártatlan droggal várja?
Mert ha belegondolsz, mi meg ittunk. Én sört, de nem hánytam ki. És azóta se ittam soha. Te meg még mindig iszol olykor. Belecsapsz a lecsóba.
De tudod, a gyerekek mást akarnak. Ebben sem akarják utánozni a szüleiket. A fiad nem alkoholizálni akar. De akar valamit, hogy felnőttnek érezhesse magát. Ezért kéne társadalmilag felkínálni neki valamit. Amihez persze nem lehet hozzászokni. Mert a kamaszlétből azonnal ugorhatna is fejest egy méregdrága leszoktató programba.
Viszont az nem volt jó ötlet, hogy a karjait nézegetted, hogy vannak-e szúrásnyomai, mert így elveszted a bizalmát. No meg egy heroinista bárhol talál magának vénát; ne gyerekeskedj. És ne akadj ki azon, hogy szétdobta a lakást. Házatok van, nagy kerttel, a szomszédig csaknem hallatszott el a csetepaté. És mi van abban?
Semmi. Most szoktok össze. Hadd mondja a gyerek, mi fáj neki. Hisz’ fiú, ugyan miért is verné a fenekét a földhöz az örömtől, hogy kegyeskedtél magadhoz venni. Hál’ istennek van még önérzete, no látod, biztos, hogy nem drogos, mert nem tompult el benne a harag. Érzi haragvó önmagát. És nem alkalmazkodó, nem bölcs kaméleon, mint a lánytestvére, akinek minden jó, aki félvállról veszi, hogy olyan már, mint egy darab uszadékfa. Hol ide, hol oda lökdösi a tenger.
A fiad más, annak idő kell, annak ordítani kell, annak szétdobott konyha kell. És neked hagynod kell, hagynod, ahányszor neki kell. Ordítani, hogy büdös, önző dög voltál, szívem. Hogy kakukk voltál, nem anya. Kakukktojó voltál, mert ezt a két gyereket annyi asszony nevelte, hogy én már számba se tudtam venni. Hogy apjuk ugyan nem nagyon volt, de anyapótlékuk rengeteg. Hát hadd ordítson az a gyerek. Hogy még nem is voltál válogatós, s a tartásukhoz adott pénz össze-vissza landolt, és olykor elakadt a nevelőanyáknál. És olykor te is hitted piásan, hogy küldtél pénzt, de azt már csak a jóisten tudja, küldtél-e valójában.
És emlékszem, egyszer a tortájára eggyel több évszámot tettél. S a gyerek szólt, hogy csak jövőre lesz annyi. Szép csendesen.
Hát legalább most hadd ordítson. Mindjárt nagykorú.

Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten: