Tóth Olivér: Delírium
Látod negyven éve fűt rád a tél
Halott rétek gyógyfüvét gyújtja aki él
Járok amerre megyek s megyek amerre fúj a szél
Negyven kínnal sepreget szobádban a tér
Ágyadra tespedt árny a hajnal vánszorog
Utánam vásznat veszít szemhéjadon aki kódorog
Nem hagynak meghalni de élni se
Látod negyven éve hűti tested az ágy
Kezeidben élezett penge vágyad a vád
Háromszor hármas egységben a Szentháromság
Minden véglet valami kezdete az álmatlanság
Hányszor öltelek meg s hányszor támasztottalak
Kipóckolt semmiségeknek dűtve magamnak háttal láttalak
Csukott tenyerek kilincsein csüngve vártalak
Keserved fészek volt s alom a hitványságnak
Dűlőin ha zászlót emelt fejedből a feladás
Engem adtál ki hiába vertél szóval szemmel titokban tartottalak
Egyetlen ütleg fájt a nemzés nélkül született szürkeség
Végül oda jutottunk minden nap halott csecsemő burka égett ránk
Nyakunkra tekeredett köldökzsinórjain át egy dekódolatlan világ
Foggal született s lélekkel rágja magát féreglyukaiba át
Ahova menekítettelek negyven naprendszer csillagrendszerén át
A halált negyvenedszer is koldus királyként kántáló sarlatánt
Fantomtűz szemedben a csillogás szellemed égő ugató tábortüze
Molekuláidba kapaszkodott a túlélés láza hogy többé élni ne félj
Mert el kell halj önmagadnak mert meg kell hajolj önmagad előtt
Annak ki ölbe vesz ha alád piszkít az emberség s mint felmenőt
Engedd magad meggyászolni ellenségeidnek ha rokonaid voltak
Fehérrel takard a tó az erdő a távolság csobogó ezüstös tükreit
Ne szomoríts többé anyai testet s méhek fiúvá ne szőjék ereidet
Balzsamos visszhanggá zsugorodjon szíved s tobozzá szeresse egy ág
Amelyen a januári hó kuvik madáresdeklő kései karácsonyi szerenád
Háromszor kívánt Szentháromságnak szüzességén vérpecsét fogantatásodra
Hogy negyven agg szépüljön hogy negyven szűz vénüljön ha téged lát
Negyven ég vetkőzzön le s negyven föld öltözzön rád ha elhagysz Ararát
A pokol mennyé legyen a menny pokollá negyven év óta látod ablakát
Bárki szeretett és gyűlölt nem volt rajtad más csak rád gombolt kabát
Hogy ne fázz ne égj meg ne szégyenülj mert a kegyelem vérebe rajtad hezitált
világra jöjj-e mikor én meghaltam s én éljek-e mikor te már meghaltál
Részegségében az öröm betűkkel kövez s halmot hantolt verseimen az éber vakság
Tóth Olivér verse legutóbb a Szöveten:
