VERS

Tóth Olivér: Delírium

Látod negyven éve fűt rád a tél
Halott rétek gyógyfüvét gyújtja aki él
Járok amerre megyek s megyek amerre fúj a szél

Negyven kínnal sepreget szobádban a tér
Ágyadra tespedt árny a hajnal vánszorog
Utánam vásznat veszít szemhéjadon aki kódorog

Nem hagynak meghalni de élni se
Látod negyven éve hűti tested az ágy
Kezeidben élezett penge vágyad a vád

Háromszor hármas egységben a Szentháromság
Minden véglet valami kezdete az álmatlanság
Hányszor öltelek meg s hányszor támasztottalak

Kipóckolt semmiségeknek dűtve magamnak háttal láttalak
Csukott tenyerek kilincsein csüngve vártalak
Keserved fészek volt s alom a hitványságnak

Dűlőin ha zászlót emelt fejedből a feladás
Engem adtál ki hiába vertél szóval szemmel titokban tartottalak
Egyetlen ütleg fájt a nemzés nélkül született szürkeség

Végül oda jutottunk minden nap halott csecsemő burka égett ránk
Nyakunkra tekeredett köldökzsinórjain át egy dekódolatlan világ
Foggal született s lélekkel rágja magát féreglyukaiba át

Ahova menekítettelek negyven naprendszer csillagrendszerén át
A halált negyvenedszer is koldus királyként kántáló sarlatánt
Fantomtűz szemedben a csillogás szellemed égő ugató tábortüze

Molekuláidba kapaszkodott a túlélés láza hogy többé élni ne félj
Mert el kell halj önmagadnak mert meg kell hajolj önmagad előtt
Annak ki ölbe vesz ha alád piszkít az emberség s mint felmenőt

Engedd magad meggyászolni ellenségeidnek ha rokonaid voltak
Fehérrel takard a tó az erdő a távolság csobogó ezüstös tükreit
Ne szomoríts többé anyai testet s méhek fiúvá ne szőjék ereidet

Balzsamos visszhanggá zsugorodjon szíved s tobozzá szeresse egy ág
Amelyen a januári hó kuvik madáresdeklő kései karácsonyi szerenád
Háromszor kívánt Szentháromságnak szüzességén vérpecsét fogantatásodra

Hogy negyven agg szépüljön hogy negyven szűz vénüljön ha téged lát
Negyven ég vetkőzzön le s negyven föld öltözzön rád ha elhagysz Ararát
A pokol mennyé legyen a menny pokollá negyven év óta látod ablakát

Bárki szeretett és gyűlölt nem volt rajtad más csak rád gombolt kabát
Hogy ne fázz ne égj meg ne szégyenülj mert a kegyelem vérebe rajtad hezitált
világra jöjj-e mikor én meghaltam s én éljek-e mikor te már meghaltál

Részegségében az öröm betűkkel kövez s halmot hantolt verseimen az éber vakság

Tóth Olivér verse legutóbb a Szöveten: