VERS

Tóth Olivér: Melléd szegődtem

Hozzád szegődtem mint ág a testhez
Üveget verve rezzent álmaid lombja
Csalás nélkül lettem karjaidban lomha
Csermely csillámlás aranyfekete kézhez
Hálával diószemű kutyáimért ha eléjük vetsz

Hozzám szegődtek s el nem űzhetem őket
Vágyam és szabadságom rémálmait
Míg pucéran várlak idebent és odakint
Hol a nyomor szeretve hókavicsot hint
Verésed foltjaitól füstös egem alászáll

Hozzád szegődtek fekete záporaim rajai
Fának vetemedett szájuk rajtam odút vált
Bennem a reggel a dél az est szürcsöl mákteát
Szerelmeid vérláztól kábán bújócskáznak bokrokon át
Te hiába bújsz minden kín lát higgy nekem

Mellénk szegődtek vitorlás nyelvekkel a kertek
Kegyetlenség volt jóságod szívem visszametszett
Magamtól téged s tőlem magamat hittem
Magamnak téged s neked magamat vártam
Anyatestemen apadó kebel láptejű ingoványban hét pecsétem

Hősi halált haltak a beszéd és gondolkodásnélküli csendek
Mellein vértek szegődtek szegezetlen szótlanságban a szavak
Bokrétáikat nekünk kötötték az esők a darvak a hegyoldalak
Zárványaikból megindultak kutyafuttában visszahoztalak
Hogy kedvességeidbe tört fogaimért zsoldot akarjak

Engem az ördög kért ki tőled tüzével elragadtalak
Mert fizetnem kell a benned való megszállásaimért
Borulj le csonkított fejem alá skalpolt univerzumaimért
Holdporba égett zománc-látomásaidra mért zsoltárjaidért
Most elhallgatott békédtől domború mosolyhamvakért

Tóth Olivér verse legutóbb a Szöveten: