Kiss Tamás: Isten a komódból…
Mise (Forrás: Facebook)
Még talán a nagyi volt az utolsó
Aki a recsegő-ropogó komódból
kihúzta a fiókokat
aztán helyükre visszatolta
örök álmukra hagyva
Lehet hogy már nem is volt meg bennük a Biblia
Elvitték azt magukkal a férfiak
a korábbi háborúkba
a korábbi háborúkba
hogy ott a szent könyvvel halhassanak
Miféle hagyaték-kaparékra bukkanhatna ott valaki ma?
Dohos szagokra, ruhafoszlányokra, emlék-illatokra
kimondott, elhallgatott szavakra
rég meghaltak kacaj-visszhangjaira
könnyekbe fúlt szerelmi vallomásokra
Térdeplő könyörgések, Mária énekek
Miatyánkok sírós Üdvözlégyek
„Mindig így volt ez…
mindig így volt ez…”
a rózsafüzér-élet
Halált-szokott sors-asszonyok, mátkák
Bárhol e világon, tehettek volna tán mást?
élet-csodákat szülő rabok
számukra nincs nem volt feltámadás
létük szemlesütve eltűrt sors-világ
Felettük világi és égi hatalmak
Hogy legyen elég úr, akik előtt meghajolhatnak
félve-reszketve csókoljanak, szüljenek
titok-gondolatokat féltve őrizzenek
földi örökélet-rabságaikban
De manapság már nincsenek régi komódok
Maguktól elporladtak, összetörtek, vagy eltemették őket a múzeumok
Isten fiókok mélyére szorult
vagy templomok hűvös, magányos homályában
keresztjére szögezetten nyomorog
Eközben odakint, az önmagát istenné tett ember folyvást duzzadó hazugság-show-jában
A „haladás” megállíthatatlan tenger- folyamában
egyre hisztérikusabban toporog
véres-vértelen háborúságaiban
lelkében leölt Istene sorsára jutott
„Sok van mi csodálatos…” – vagy az ember mégsem egészen az?
Félre akartuk érteni önmagunkról azt, ami netán igaz
a csőbe záratott kényszer-szabad gondolás-tudat
félelmetes és csodálatos kétarcúságát
a δεινος által viselős félisten sors-nyomorúságát
Ez adatott neked de önmagadnak is történelmi bőséggel tálaltad
Míg egyszer csak észrevétlen elvesztetted sapiens önmagadat
tenmagad mélyén váltál hontalanná
veszélyessé önmagadra és minden földi lét-társadra
te Istenarcú kósza gondolatokban kószáló kiválasztott lény
„Sok van, mi hátborzongató,
De az embernél nincs semmi hátborzongatóbban otthontalan”
vagy ez nem így igaz talán?
„szörnyű csodafajzat” – önmagának örök talány
öngyilkosság-gyáros – aztán térdeplő csúszómászó patkány
Kellene már Isten, de se komód, se fiók, se elmélyedés
A magát s „minden mást” eltékozló tékozló vagány léte
lassan végső szakadékához ér
meggondolatlan gondolásai okán
„nyolcadik utasként” éri majd a vég
Homérosz, Szophoklész, Vörösmarty és sok más „hiábavalóság”
Költői idő-palack-postáját korhadt lelkek mélyén éri pusztulás
tán téves címre ment minden írás
vagy bolond volt minden költő, ki mást várt
egy állattól, kit tébolyult istenként ért a halál
Egy „napon” csak eső lesz
Soha többé könnyek
S a bezárt komódok fiókjaiból
Fütyörészve sétál ki majd Isten
„Megmondtam én, más szájába adva” – mondja majd Ő:
„…nem táplál ez a föld gyarlóbbat az emberi nemnél,
semmilyen élőt, mely lélegzik s mászik a földön…”
„De így már nem igaz, aktualizáljuk mondandónkat:
„…nem táplált ez a föld gyarlóbbat az emberi nemnél,
semmilyen élőt, mely lélegzett s mászott a földön…”
„Ezt IS félre értettétek, pedig hát…”
„Πολλα τα δεινα κουδεν αν-
θρωπον δεινοτερον πελει.”
(Antigoné: eslő stasimon, (332-333).
„Na, megvolnánk. Keresek egy új asztalost!
Valamit baromira meg kell változtatni Most
Nem tudom miért nem tudok végre világot hanyagolni
Kellett nekem folyton-folyvást azt fütyörészni, hogy:
„I can’t get no satisfaction
I can’t get no satisfaction
’Cause I try, and I try, and I try, and I try
I can’t get no, I can’t get no…”
„Szegény Jagger nem tudhatta, hogy ezt is rólam írta…
Szia Zarathustra! Nem engedlek le a hegyről többé soha!
Nézzenek oda!”
Kiss Tamás verse legutóbb a Szöveten:
