VERS

Kiss Tamás: Isten a komódból…

Mise (Forrás: Facebook)

Még talán a nagyi volt az utolsó
Aki a recsegő-ropogó komódból
                    kihúzta a fiókokat
                    aztán helyükre visszatolta
                    örök álmukra hagyva
Lehet hogy már nem is volt meg bennük a Biblia
Elvitték azt magukkal a férfiak
                    a korábbi háborúkba
                    a korábbi háborúkba
                    hogy ott a szent könyvvel halhassanak
Miféle hagyaték-kaparékra bukkanhatna ott valaki ma?
Dohos szagokra, ruhafoszlányokra, emlék-illatokra
                    kimondott, elhallgatott szavakra
                    rég meghaltak kacaj-visszhangjaira
                    könnyekbe fúlt szerelmi vallomásokra
Térdeplő könyörgések, Mária énekek
Miatyánkok sírós Üdvözlégyek
                    „Mindig így volt ez…
                    mindig így volt ez…”
                    a rózsafüzér-élet
Halált-szokott sors-asszonyok, mátkák
Bárhol e világon, tehettek volna tán mást?
                    élet-csodákat szülő rabok
                    számukra nincs nem volt feltámadás
                    létük szemlesütve eltűrt sors-világ
Felettük világi és égi hatalmak
Hogy legyen elég úr, akik előtt meghajolhatnak
                    félve-reszketve csókoljanak, szüljenek
                    titok-gondolatokat féltve őrizzenek
                    földi örökélet-rabságaikban
De manapság már nincsenek régi komódok
Maguktól elporladtak, összetörtek, vagy eltemették őket a múzeumok
                    Isten fiókok mélyére szorult
                    vagy templomok hűvös, magányos homályában
                    keresztjére szögezetten nyomorog
Eközben odakint, az önmagát istenné tett ember folyvást duzzadó hazugság-show-jában
A „haladás” megállíthatatlan tenger- folyamában
                    egyre hisztérikusabban toporog
                    véres-vértelen háborúságaiban
                    lelkében leölt Istene sorsára jutott
„Sok van mi csodálatos…” – vagy az ember mégsem egészen az?
Félre akartuk érteni önmagunkról azt, ami netán igaz
                    a csőbe záratott kényszer-szabad gondolás-tudat
                    félelmetes és csodálatos kétarcúságát
                    a δεινος által viselős félisten sors-nyomorúságát

Ez adatott neked de önmagadnak is történelmi bőséggel tálaltad
Míg egyszer csak észrevétlen elvesztetted sapiens önmagadat
                   tenmagad mélyén váltál hontalanná
                   veszélyessé önmagadra és minden földi lét-társadra
                   te Istenarcú kósza gondolatokban kószáló kiválasztott lény
„Sok van, mi hátborzongató,
De az embernél nincs semmi hátborzongatóbban otthontalan”
                  
vagy ez nem így igaz talán?
                   „szörnyű csodafajzat” – önmagának örök talány
                   öngyilkosság-gyáros – aztán térdeplő csúszómászó patkány
Kellene már Isten, de se komód, se fiók, se elmélyedés
A magát s „minden mást” eltékozló tékozló vagány léte
                    lassan végső szakadékához ér
                    meggondolatlan gondolásai okán
                    „nyolcadik utasként” éri majd a vég
Homérosz, Szophoklész, Vörösmarty és sok más „hiábavalóság”
Költői idő-palack-postáját korhadt lelkek mélyén éri pusztulás
                    tán téves címre ment minden írás
                    vagy bolond volt minden költő, ki mást várt
                    egy állattól, kit tébolyult istenként ért a halál

Egy „napon” csak eső lesz
Soha többé könnyek
S a bezárt komódok fiókjaiból
Fütyörészve sétál ki majd Isten

„Megmondtam én, más szájába adva” – mondja majd Ő:

„…nem táplál ez a föld gyarlóbbat az emberi nemnél,
semmilyen élőt, mely lélegzik s mászik a földön…”

„De így már nem igaz, aktualizáljuk mondandónkat:

„…nem táplált ez a föld gyarlóbbat az emberi nemnél,
semmilyen élőt, mely lélegzett s mászott a földön…”

„Ezt IS félre értettétek, pedig hát…”

„Πολλα τα δεινα κουδεν αν-
θρωπον δεινοτερον πελει.”

                       (Antigoné: eslő stasimon, (332-333).

„Na, megvolnánk. Keresek egy új asztalost!
Valamit baromira meg kell változtatni Most
Nem tudom miért nem tudok végre világot hanyagolni
Kellett nekem folyton-folyvást azt fütyörészni, hogy:
„I can’t get no satisfaction
I can’t get no satisfaction
’Cause I try, and I try, and I try, and I try
I can’t get no, I can’t get no…”
„Szegény Jagger nem tudhatta, hogy ezt is rólam írta…
Szia Zarathustra! Nem engedlek le a hegyről többé soha!
Nézzenek oda!”

Kiss Tamás verse legutóbb a Szöveten: