KRITIKA

A. Gergely András: Ajuszi

Már a címe is megejtő – bizonnyal lehet akár valami archaikus fogalom, vagy név, gúnynév, családnév, gyermekien torzított kiejtéssel valami Anya-megszólítás is…

De megszólít-e? És ha igen, miképpen és kit?

Kőrössi P. József versei, interjú- és tanúság-kötetei (Naplóromok – Réz Pállal, Időnk Eörsivel, A megrendülés segédigéi. EP, 1950–2016; Az örök látogató. Konrád György, 1933–2019; A magyar kártya. Beszélgetés Markó Bélával stb.), szerkesztett munkái (Vírus után a világ; Szabadon élni – Heller Ágnes 1929–2019; Makk Károly: Szeretni kell – Egy élet filmkockái; Csendes ulti – Tíz ülésben stb.) nem kétségesen a kultúra fontosabb forrásvidékeinek lenyomatait őrzik, konzerválják, komponálják újra, s teszik piacképessé. Író, szerkesztő, irodalomszervező, publicista, könyvkiadó, olykor média-személyiség is. Van tehát kellő és imponáló gyakorlata a közlésmódokban, tartalmakban, műfajokban. Ajuszi című kötete[i] azonban most (legalább) kétféle üzenettel, közlésiránnyal, mondhatnám „talánnyal” kecsegtet: megidéz egy közvetlen hangon valami múló időt, letűnt kort, átélt históriát, amivel esélyt kínál a részvételre, mégpedig ott, ahol sosem is járhattunk, ahol a mesés távolság a történő történelem közelségébe siklik át, s ahol még megnevezhetők az emlékezők, akik nevet adnak a dolognak (nevezetesen Ajuszi személyében és életútjában kínálkozik ez legfőképpen). E távolság magát a távlatot is rejti-jellemzi, vagyis felkínálja közben a másik dimenziót, az emlékek menti sebek újrakarcolását, átértelmezését, sajátosan egyedi kezelésmódját is.

E múltbeli világ tüneményes, Ajuszi által feltárt valóságszeletei olyan harmóniába vezetnek, melyben a világ előítéletes és otromba harcai a legtüneményesebb tónusban kezelhetőkké váló történések elemei lesznek csupán, eközben mintegy sejtést erősítenek arról, hogy bár ismerhetőnek véljük, mégsem jól ismerjük azokat a világokat, melyek korosztályi alapon Ajuszi saját illúziója vagy értelmezése formájában kapnak arculatot egy ismeretlen egyéni életvilág jelenbeli történéseinek elbeszélésével.

Vagyis ott rejlik a sorok között a tétova önérzet: elbeszélni mindazt, ami kortanúként még élő, emlékezőként pedig életre is keltett, memoratíve érvényesnek tekintett, s amiről e nemzedéki interpretáció nélkül otromba tévképeink maradnának csupán. Ám ott rejlik másik póluson a provokatív, egyedi és személyes élménytárba illesztett tudás köré ködlő álkérdés is: mennyiben lehet sajátunkká, közössé váló élménnyé mindaz, amire az Anya szerepében valaki emlékszik, miközben fia a közvetítő funkciót vállalja a megnyíló olvasó felé, s „egyenes adásban” szolgáltat műsort a covid-időszak karanténba szorult családi miliőjének alakulásáról, tereferéiről, szituatív reflexióiról.

Kőrössi a szerző szerepében egyszerre él az élőbeszéd hitelével és a narráció fortélyaival, egyes szám első és harmadik, elbeszélő változatával, megszemélyesítő és megidéző közlésekkel, mottókkal (melyek olykor másoktól valók, közbeszéd-részletek is akár…), néhol meg egyenesen ugyanazon bekezdésen belül is keveri az Én-megszólalás és Ajuszi-közlés szerzői megnyilvánulását – szinte kérdező-résztvevővé avatva az Olvasót is. Hisz a mű az első Covid-hullám ideje alatt készült, a szöveganyag naptári napokra bontva, mindegyik elején mottóként valamely „mottó”-szöveg, hol a narrátoré, hol az anyáé, akivel elzárt közegbe, illő menedékbe költözik a Szerző…, ugyanakkor a szövegkeverés oka nem átlátható számomra – hogy ugyanis miért éppen az a mottó-beszélő, aki, s az miképpen illeszkedik a rendre következő újabb életút-részlethez (melyhez messze nem mindig passzol). Ráadásul minden további szövegrész elejére a „Beszélgetünk” jelzés kerül, majd egyes szám első személyben legtöbbször az anya monológja, visszaemlékezései következnek, nem pedig beszélgetés… Egyenes adásos közvetítésben persze ez is „beszélgetés”, de a média-személyiség jól tudja, mennyire nem (csak) az…!

Ám, lehetséges, valamit én nem tudok az időiségről. Az időkezelés szabadossága, írói leleménye mindenkor további dilemmák táptalaja is… Kőrössinél hol a múlt múltjában járunk, hol a jelenre utal egy félmondat, de a csakis kettejük diskurzusából következő kifejezésekkel, utalásokkal, melyekből mint kötetlen beszéd mindennapi tónusából is fakadóan csak akkor értünk, ha közvetlenül is figyelünk erre. Példaképpen a temetői jelenetnél hangzik fel: „Szokott itt lenni egy balik…” (28. old.) – ami csehül/szlovákul „köteg, csomag”, indonézül „visszatérés”, Bárczi pesti nyelvgyűjtése szerint „cinkos társ”, török eredete „kapu” vagy „hal”, csuvas változatban „áldozat”, avagy több más esetben a „balek” eredete – de ezt most honnan kellene tudjuk? Másutt mintha „hapsi”, „krapek” értelemben fordulna elő többször is a kötetben – ám ezt most a szükségképpen más tájnyelvű olvasó feladata lenne eldönteni? A nyelvi cselezés viszont nem mindig következetes, sőt, miközben kettejük párbeszédeiben seregnyi hasonló tájnyelvi elem van – s ezek föltehetően az Anya leánykori múltjából erednek, valahol falusi lányként városi cseléd-szolgálatban vagy bolti kifutóként megtanult alakzatban –, bennünket viszont a „mindegy is!” gesztusára kényszerít az, hogy nem tudjuk a közlésmód üzenet-értékét hová tenni. Pedig nem mindegy, nyelvileg sem, szöveg-kontextusban sem. A kontraszt pedig nem az én hiányérzetem, hanem a rendre előforduló szerzői pontosítások zárójelek közé illesztett tónusai.

Az anya hol beszélgetőtárs, hol monologizáló főszereplő, hol „kibeszél” a szövegből, hol kihagy egy fél mondatot a közvetett és feltételezett megértés reményében, ami nem puszta stiláris játék, inkább közvetítői vagy emberi figyelem tétje is, bárha ez nem nélkülözi az alkotói szándékot és a mama-imázs megörökítésének örömét sem. De melyik akkor az írott beszéd emlékezeti trükkje és melyik az írói kontextualizálás? Mindez gondoskodás inkább Anya emlékezeti örökségéről, vagy narratív identitás történeti bűvkörében egyetlen lenyomat a sok közül? Ránk van bízva mindez, vagy csupán Kőrössi szeretné ezt elérni?

Aki felfedezi a kötet szerkezetének logikáját, a közelítések és távolítások jelentéstartalmát, az talán respektálhatja már a nagyváradi emlékek stiláris finomságait is. De a kötet nem váradiaknak készült közvetlenül, vagy nem úgy mutatkozik a könyvpiacon…, marad hát az olvasói alapreflex: alkalmazkodás a kötet közléstartományához, akármilyen is az. Csakhogy a közlés rendre eltávolodik az időktől, múlttól, konkrétan Nagyváradtól, máskor meg visszaréved, árnyalt pillanatokra talál, emberi-családi összhangokat idéz föl…, miközben ezekre olykor legyint, másutt reményteljes jelentést tulajdonít nekik. Vegyük akkor Ajuszi nyolcvanhat évességének történései közé, vagy maradjon fölösleges titok mindörökre? Ez a csúszkálás az időben még akár szabályozottnak is tetszhet az élőbeszéd részeként, írásban már kétesen, irodalmi műben viszont mintha direkten stilisztikai funkciója is lenne még, ami nem tisztázódik végül. Melyik akkor a valódi közléscsatorna, melyik a valódi idő, mi a prózapoétikai tartalma? S mert az egész regény-idő naplószerűen a vírus-frász (2020 márciustól 2021 márciusig) beszélgetéseire épül, ez a kettős zároltság nem a közlés rejtélyes mibenlétét, hanem az anya/fia viszony általunk nem ismert intimitásait erősíti. Ajuszi olykor utal a gyermeki korú Szerző valaminő reflexiójára, de mintha az egész köteten magabiztosan ülne az idősödő szerző elszántsága, hogy most akkor leírja Anya milyenségét, emlékeit, személyes énjét, öreges szokásait… – ám még be sem avatott ennek fontosságába bennünket, olvasóit…! Mindegy is talán? Kétlem. Történelem és fikció tapasztalati karaktere, fiktív világmetszetek valóságábrázoló tónusban? Nézőpontok a „kizökkent idő” partvonalán, vagy emlékezeti archívum a felejtés fikciójával szemben? Műfaji térközben bevezetett újítás, vagy eltévesztett műfaji újrafelfedezés? Melyik, s miért inkább az, mint a többi?

Hadd legyen látható is, idézek: „Beszélgetünk. „Tizenhatéves koromban kezdtem el dolgozni. Minek üljek otthon. A Szigeti kertészet ott volt tőlünk nem messze, a Rédaiban [Rhédey], ott lettem kifutólány. Vittem a virágot, meg elmentem a zöldér, amikor az kellett. Aztán kifutó lettem egy cipésznél. Úricipész műhelynél. Vittem a kész cipőt az orvosnak, az ügyvédnek, aki meg tudta fizetni. Vagy kaptam borravalót, vagy nem, inkább nem. Nem volt az… hogyishijják, izé, nem volt az bejelentett munkahely. Fusiban dolgoztam.

A Crişul Repedében dolgoztam kislányként, a konyhán. Inkább nagylány voltam már akkor, mindegy. Délutánonként átkértek bennünket a Japortba. Mondta a főnök, na, menjetek. Aki jól húzott délelőtt, az mehetett. A Japort majdnem szemben volt a Crişul Repedével a Fő tér mögött, cukrászda. Ott, ahol a színház. Akkor az volt a Fő tér, annak mondták. Szerettünk menni, mert mosogattunk, de előtte kinyalhattuk a tepsiket. Hát maradt benne rengeteg, gondolhatod. Volt ott olcsó krémes meg mignon rengeteg féle. Én a lekváros buktát szerettem, mert az nem égett oda, mint az anyué. Anyu nem tudott sütni, csak mondom. Akik jegyre ebédeltek a Crişul Repedében, azok az ételhez minden nap kaptak egy olcsó krémest vagy egy mignont a Japortból, vagy buktát. Mákos gubát. Jól kinyalogattuk a tepsiket.

Aztán jött apád. Nem akarta, hogy munkába álljak. Majd ő eltartja a családot. De hiába mondta, az egy dolog, nem tudta. Azt hitte, el tudja, mint az apja, de nem. Azt akarta, hogy mint az anyja üljek én is otthon. Rengeteget veszekedtünk. Nem engedett, én meg menni akartam. Nőtt a család, látta ő is, hogy nő, de nem. Aztán belátta. Belátta, na, menjél. Muncsitor nekalifikat lettem. Képzetlen. Huszonnyolc évig. Előbb a kötődében, aztán a némáknál. Nem volt mesterségem. Semmi. Kellett olyan is, aki nem néma. Három műszak. Gyakran jut eszembe a munkaszövetkezet ahol a drótválfákat csináltam. Nem volt elég munkás a szekción, és engem raktak oda. Le voltak szabva a drótok, azt kellett hajlítani, tekerni, tekerni, aztán rákerült a fakeret. Az első három napban a jobb csuklóm begyullad, alig tudtam mozdítani. Otthon főzni se tudtam. Aztán a kollégák megmutatták, hogy hogyan kell tartani a drótot, ők már hónapok óta ugyanazt csinálták. Annyira belejöttem, hogy túlteljesítettem a plánt. Én hülye. Szólt a szomszéd munkapadról az egyik asszony, román nő volt, de nagyon rendes, Máténé: te hülye vagy, ha ennyit csinálsz. Itt fogsz maradni, nem engednek el innen, ha ilyen jó vagy. Én hülye. Sokszor, sokat ártottam magamnak. A természetem…”[ii]

Az elbeszélői pozíció, a szerzői tekintet ugyanakkor fenntartja magamagát az eligazító tónus mentében: „Ajuszi nyolcvanhat múlt, amikor a történet elkezdődik, én hatvanhét leszek. Ő az anyám. Soha, kicsi korom óta ennyi időt nem töltöttünk együtt, és nem beszélgettünk ennyit soha, legfeljebb magzatkoromban, amelyre csak ő emlékezhet. A kalandor, aki a két háború között élt, akárcsak az Ajuszi, Stroschneider, korának legismertebb kötéltáncosa volt, embereket tévesztett meg, parafenoménnek tartotta magát. Sejtettem, hogy ez az a Tosnájder, akiről gyerekkoromban annyit hallottam apámtól, anyámtól. Mindent tudni akartam ezekről az emberekről, akiket alig ismertem” – szól a kötet hátoldaláról. De ki nem derül, hogy ezt a szövegrészt milyen írói sűrítés komponálta össze és kinek szólóan! Egy anyával a még lehetséges, s a valóban értékmentő beszélgetés értéke csöppet sem kétséges – sőt megtiszteltetésünk, hogy beavatást kapunk a historikus szférákba. Ám ha nem értjük, ki a Tosnájder és miért kell többet tudnunk Ajuszi ifjúkorának parafenoménjeiről, akkor talányként fogunk a kötet olvasatához és félre is értjük vagy félre is magyarázzuk egy-egy részét, netán még egészét is. Írói szándék ez a kimódolt lebegtetés, vagy a T.Olvasó szándékolt félhomályban tartása? Amúgy nyilván írói eszköz (is), meg védekezés-mód is, viszont mi meg esetleg kimaradunk az érintettség lehetséges köréből…

Kőrössi talán egész pályafutása alatt nem kivételes a szatirikus-ironikus, olykor kimondottan groteszk ábrázolásmód – itt azonban szinte nyersen és köntörfalazás nélkül direkt. Abban is, hogy Ajuszi közléseit saját tónusában cáfolja előttünk: „Ajuszi mindenre – mindenre, vagy csak minden másra is? – rosszul emlékszik. Azok a korabeli újságok, amelyek a mutatványos fellépéseiről tudósítanak, beszámolóikban meg sem említik a Széchenyi tér fölé kifeszített kötelet, azt írják, hogy a Városháza és a Szent László templom tornya között, a Körös partjához egészen közel feszítették ki. Arthur Stoschneider (Stroschneider és a mi Tosjnájderünk) 1934-ben, április végén halt meg. Anyu, Ajuszi ekkor másfél hónapos volt, azaz 1931-ben, amikor a mi közös Tosnájderünk Váradon fellépett, ő még csak nem is létezett. A kötéltáncos élménye azonban 2021-ben újra megszületett…”[iii]

A kötet valahogyan így, a „direkt-mondás” és a képzetes közlés formátumában vegyesen kalauzol a jelenben történő múltba, hogy mint vírus-vész időszaka kapjon formát a magvasabb időtöltés gesztusa révén. Képzelt szöveg? Vagy lejegyzett közlés? Narratív történetmondás tovább-narrált újbeszél nyelvezete és históriája? Nyitott talány.

A nagyváradi tájon még talán nem, a kolozsvári és csíki, vásárhelyi és gyergyói tájakon éppen szárba szökik a narratív történetmondás társadalomleíró szándéka, társadalomkutatói-néprajzi elbeszélésmódok új ágazata. Lehet, hogy Kőrössi most ezt vezeti be a váradi irodalmi szalónba? Nekem ez közlésbe burkolt titok maradt végig a könyv olvastán. S utána már csak annyi, mint mesélések a ráérő időben, ezernyi apró megfigyelés, érzékeny történés, valamiképp keret nélkül. Hacsak nem keret maga Ajuszi… Ám ez a legvalószerűbb. Az irodalmi forma (regény? vallomásregény? elbeszélés elbeszélése? mediatizált töredékek? örökségesítés? egy féloldalasra alakított interjú egyenirányított lejegyzése? napló-pótló feljegyzés-gyűjtemény? kétes közlések kétségtelen megosztása? vagy ki tudja…?) ebben a patakzó szövegfolyamban szinte alig több, mint személyesből kollektív közlésbe átemelt vallomás. Irodalommá ezek szerint maga a közlő szándékától leend, vagy az olvasói pillantás intimitásától?

Eldönteni nem állt módomban. S mert nemrégiben egy sor olyan művel találkoztam, ahol a közlésmód autentikus mivolta nem ütközött az írói szándékba és a nyelvi gazdagság lehetőségeibe (ha másra sem utalok, mint Tompa Andrea Omerta-kötetének négy hangalakjára, ez elegendő lehet példatárnak is…), ezekhez képest talányba botlottam Ajuszi értékbecslésekor. Csak annyit kívánhatok: sikeredjen ez Másoknak Másképpen…! Ha másképpen, legalább annyira, mint a kötetben megidézett parafenomén látványos sikere a kötél kötetlen magasságában!


[i] Ajuszi. Noran-Libro kiadó, Budapest, 2022, 280 oldal

[ii] https://24.hu/kultura/2022/04/17/ajuszi-korossi-p-jozsef-matine-konyvajanlo/

[iii] forrás: uo.

A. Gergely András