Csurom víz szövet az égbolt.
Magát csodálja a patak menti kő szeme,
Lentről felfele.

Érdekelne, hogyan nézhetem magam
Fentről lefele mikor alszom, és emlékezzek magamra,
Ahogy fuldoklok a patakba.

Kicsavarja önmagát a szövet.
Talán az én kezem rántja le a világról.
A föld körül, elmém körül.

Tágul a minden. A minden minden.
Egy gondolat, olyan hosszú lesz, hogy azt csak
Űrlények fejthetik meg.

Borozva. Beszélgetni a pohárral.
Állni annak könnyei, örömei záporában,
Lesújtva, horgadt fejjel.

Tűrni az ellaposodást. Oké haver,
Üres a pohár. Zárva minden ablak, de talán
Újra nyílik szemem vaksága.