Kertiszékről a tavalyi port,
gyors eső áztatja a föld feletti
frizurákat, kapkodnak fű, fa
levele, szára, az emberek esernyő nélkül.
Legalábbis, akik kimentek ma a ligetbe.

Kapualjban öten-hatan, szűkösen, lihegve,
hátha eláll. Ilyenkor lehozzák a padlásról,
vagy megtalálják hátul a ház oldalában.
Kimosott párnákra ülteti a vendégeit,
három stéget összekötve, sodrásban.
A látvány beszél, ő nem. A póráz
automata, még időben visszaránt;
fékező járművek. Öntik a sört, haverok.

Néha csak goromba, de ha ver, ok
nélkül soha. A belső határkerítést mossa
az eső, kicsit meg is lazul a töltés. Valahogy
sikerül az összefüggések között megtalálni
a teljesen lényegtelen dolgokat.

Vizes ingén átüt a bőr színe, a bőr színe
vizes blúzba tapad, minek szalad, minek
gyorsítani a lépteimet. Az ország
területére váratlanul érkezik.
Ma nyitottak, kint le tudunk ülni, közel
a parthoz. Vagy állni tovább a kapualjban.
Amíg nem kezd el amúgy istenigazából,
véget nem érően zuhogni.