
Handó Péter: Naplemente
Megfoghatatlan illatot ĂĄrasztott azon a vidĂ©ken a föld. Orromban mĂ©g ott dolgozott az esĆ mosta levegĆ ĂŒdĂtĆ tisztasĂĄga, miutĂĄn a tikkasztĂł hĆsĂ©g pora visszaverĆdött a talajra nĂ©hĂĄny kilomĂ©terrel elĂ©bb, de ott, ahol naplementekor pihenni megĂĄlltam, mĂĄr ismĂ©t por borĂtott mindent, lĂ©pteim alatt ropogott a sĂĄrgĂĄra aszott gyĂ©r gyepƱ. Mint egy-egy zöld sziget, Ășgy terĂŒltek el a horizontig futĂł dombhĂĄtakon az akĂĄcia-bokrok, a mandulafĂĄk. Ha korĂĄbban Ă©rkezek, hƱsĂŒket keresem, ekkor viszont mĂĄr csak zavart volna az alkonyati Ă©g szĂnjĂĄtĂ©kainak szemlĂ©lĂ©sĂ©ben. Hamar megszĂĄradt a rajtam lĂ©vĆ gönc, amikor tĂșljutottam a felhĆkkel fedett tĂĄjon â nem kellett semmit sem ĂĄgakra akasztanom, terĂtenem, leheveredhettem a mĂ©lyĂŒlĆ Ă©g alĂĄ, rĂĄĂ©rĆsen rĂĄghattam a maradĂ©k kenyĂ©rvĂ©get.
MĂ©g egy nap Ă©s bizonyosan elĂ©rem cĂ©lom â szĂĄmolgattam magamban a letudott Ă©s mĂ©g hĂĄtra lĂ©vĆ mĂ©rföldeket. Lemehetek a partra, megmĂĄrtĂłzhatok a tenger sĂłs vizĂ©ben, a gondolat erejĂ©vel hallĂĄ vĂĄltozhatok, beĂșszhatok egĂ©szen addig a kis szigetig, amelyrĆl annyit ĂĄlmodoztam, s ha erĆmbĆl futja, fölkapaszkodhatok a hullĂĄmok nyaldosta meredek sziklafalon, mohĂĄs csĂșcsĂĄra hasalhatok⊠Minden oly egyszerƱ lesz, mint gyermeki arcra mosolyt csalni. HullĂĄmok morajlĂĄsa, sirĂĄlyok vijjogĂĄsa Ă©s szikrĂĄzĂł Ă©g â ennyi borul reĂĄm, burkol be. Ezek utĂĄn vajon visszakĂvĂĄnkozzam-e a kontinensre, amelynek katlanjĂĄbĂłl Ă©rkeztem? Abba a sötĂ©tsĂ©gbe, amelyet ez a katlan jelent?
ElnĂ©ztem a magam mögött tudott hegyek felĂ©. Egy-egy sziklĂĄs csĂșcs feketĂ©jĂ©n meg-megcsillant, pirospacsit jĂĄtszott a fĂ©ny. A komor ĂłriĂĄsok gyĂĄszos hangulatban köszöntöttĂ©k az ormaik felĂ© kĂșszĂł homĂĄlyt.
Naplementekor a tenger felĆl ĂĄradĂł szellĆ megĂ©rkezett, zizegtette a fĂŒvek szĂĄraz bugĂĄjĂĄt, mintegy megerĆsĂtve bennem: cĂ©lom közelĂ©ben jĂĄrhatok. Miközben Ășjra Ă©s Ășjra ĂĄtsuhant a tĂĄjon, a hƱlĆ levegĆbĆl kicsapĂłdĂł pĂĄrafoltok vörösen izzĂł fĂĄtyolfelhĆit kavargatta, oszlatta, formĂĄzta. Mint megannyi kĂ©rĂ©szĂ©letƱ kĂ©pi ĂŒzenet, ott szĂŒletett Ă©s hunyt ki a szemem elĆtt e kĂŒlönös, termĂ©szeti jelbeszĂ©d. Olvasni prĂłbĂĄltam belĆlĂŒk. Gyönyörködtetett a fantĂĄziajĂĄtĂ©k, a kĂłdfeltörĂ©s, az ĂĄllandĂł, leheletfinom vĂĄltozĂĄs, a fĂĄtyolfelhĆk metamorfĂłzisa. ĂnmagamtĂłl szabadon figyeltem az Ă©g mĂ©lykĂ©kjĂ©be veszĆ fĂ©nyeket, a zenit csillagosodĂĄsĂĄt.
Mikor az utolsĂł fĂĄtyolfelhĆrĆl is levette a Nap a tekintetĂ©t, leoldottam sarum, kibĂșjtam az Ă©g mosta Ă©s szĂĄrĂtotta ruhĂĄmbĂłl, katonĂĄs alakzatba hajtogatva sarumra helyeztem. Kigörgettem a hĂĄlĂłzsĂĄkot Ă©s a nyirkos pehely közĂ© hevertem, arcom sĂŒttetve a TejĂșttal. Ăpp oly vĂĄgytalanul szemlĂ©lĆdtem, akĂĄr egy csalĂĄdjĂĄt elhagyĂł aszkĂ©ta. Ăres edĂ©nykĂ©nt fekĂŒdtem a csupasz Ă©g alatt. BĂĄmultam a csillagokat, hallgattam az Ă©j neszeit Ă©s visszafordĂthatatlanul telĂtĆdtem az alatta szunnyadĂł föld illatĂĄval.
Handó Péter prózåja legutóbb a Szöveten:
One Comment
Pingback: