TÁRCA

Handó Péter: Naplemente

Megfoghatatlan illatot árasztott azon a vidéken a föld. Orromban még ott dolgozott az eső mosta levegő üdítő tisztasága, miután a tikkasztó hőség pora visszaverődött a talajra néhány kilométerrel elébb, de ott, ahol naplementekor pihenni megálltam, már ismét por borított mindent, lépteim alatt ropogott a sárgára aszott gyér gyepű. Mint egy-egy zöld sziget, úgy terültek el a horizontig futó dombhátakon az akácia-bokrok, a mandulafák. Ha korábban érkezek, hűsüket keresem, ekkor viszont már csak zavart volna az alkonyati ég színjátékainak szemlélésében. Hamar megszáradt a rajtam lévő gönc, amikor túljutottam a felhőkkel fedett tájon – nem kellett semmit sem ágakra akasztanom, terítenem, leheveredhettem a mélyülő ég alá, ráérősen rághattam a maradék kenyérvéget.
Még egy nap és bizonyosan elérem célom – számolgattam magamban a letudott és még hátra lévő mérföldeket. Lemehetek a partra, megmártózhatok a tenger sós vizében, a gondolat erejével hallá változhatok, beúszhatok egészen addig a kis szigetig, amelyről annyit álmodoztam, s ha erőmből futja, fölkapaszkodhatok a hullámok nyaldosta meredek sziklafalon, mohás csúcsára hasalhatok… Minden oly egyszerű lesz, mint gyermeki arcra mosolyt csalni. Hullámok morajlása, sirályok vijjogása és szikrázó ég – ennyi borul reám, burkol be. Ezek után vajon visszakívánkozzam-e a kontinensre, amelynek katlanjából érkeztem? Abba a sötétségbe, amelyet ez a katlan jelent?
Elnéztem a magam mögött tudott hegyek felé. Egy-egy sziklás csúcs feketéjén meg-megcsillant, pirospacsit játszott a fény. A komor óriások gyászos hangulatban köszöntötték az ormaik felé kúszó homályt.
Naplementekor a tenger felől áradó szellő megérkezett, zizegtette a füvek száraz bugáját, mintegy megerősítve bennem: célom közelében járhatok. Miközben újra és újra átsuhant a tájon, a hűlő levegőből kicsapódó párafoltok vörösen izzó fátyolfelhőit kavargatta, oszlatta, formázta. Mint megannyi kérészéletű képi üzenet, ott született és hunyt ki a szemem előtt e különös, természeti jelbeszéd. Olvasni próbáltam belőlük. Gyönyörködtetett a fantáziajáték, a kódfeltörés, az állandó, leheletfinom változás, a fátyolfelhők metamorfózisa. Önmagamtól szabadon figyeltem az ég mélykékjébe vesző fényeket, a zenit csillagosodását.
Mikor az utolsó fátyolfelhőről is levette a Nap a tekintetét, leoldottam sarum, kibújtam az ég mosta és szárította ruhámból, katonás alakzatba hajtogatva sarumra helyeztem. Kigörgettem a hálózsákot és a nyirkos pehely közé hevertem, arcom süttetve a Tejúttal. Épp oly vágytalanul szemlélődtem, akár egy családját elhagyó aszkéta. Üres edényként feküdtem a csupasz ég alatt. Bámultam a csillagokat, hallgattam az éj neszeit és visszafordíthatatlanul telítődtem az alatta szunnyadó föld illatával.

Handó Péter prózája legutóbb a Szöveten: