TÁRCA

Handó Péter: Naplemente

Megfoghatatlan illatot ĂĄrasztott azon a vidĂ©ken a föld. Orromban mĂ©g ott dolgozott az esƑ mosta levegƑ ĂŒdĂ­tƑ tisztasĂĄga, miutĂĄn a tikkasztĂł hƑsĂ©g pora visszaverƑdött a talajra nĂ©hĂĄny kilomĂ©terrel elĂ©bb, de ott, ahol naplementekor pihenni megĂĄlltam, mĂĄr ismĂ©t por borĂ­tott mindent, lĂ©pteim alatt ropogott a sĂĄrgĂĄra aszott gyĂ©r gyepƱ. Mint egy-egy zöld sziget, Ășgy terĂŒltek el a horizontig futĂł dombhĂĄtakon az akĂĄcia-bokrok, a mandulafĂĄk. Ha korĂĄbban Ă©rkezek, hƱsĂŒket keresem, ekkor viszont mĂĄr csak zavart volna az alkonyati Ă©g szĂ­njĂĄtĂ©kainak szemlĂ©lĂ©sĂ©ben. Hamar megszĂĄradt a rajtam lĂ©vƑ gönc, amikor tĂșljutottam a felhƑkkel fedett tĂĄjon – nem kellett semmit sem ĂĄgakra akasztanom, terĂ­tenem, leheveredhettem a mĂ©lyĂŒlƑ Ă©g alĂĄ, rĂĄĂ©rƑsen rĂĄghattam a maradĂ©k kenyĂ©rvĂ©get.
MĂ©g egy nap Ă©s bizonyosan elĂ©rem cĂ©lom – szĂĄmolgattam magamban a letudott Ă©s mĂ©g hĂĄtra lĂ©vƑ mĂ©rföldeket. Lemehetek a partra, megmĂĄrtĂłzhatok a tenger sĂłs vizĂ©ben, a gondolat erejĂ©vel hallĂĄ vĂĄltozhatok, beĂșszhatok egĂ©szen addig a kis szigetig, amelyrƑl annyit ĂĄlmodoztam, s ha erƑmbƑl futja, fölkapaszkodhatok a hullĂĄmok nyaldosta meredek sziklafalon, mohĂĄs csĂșcsĂĄra hasalhatok
 Minden oly egyszerƱ lesz, mint gyermeki arcra mosolyt csalni. HullĂĄmok morajlĂĄsa, sirĂĄlyok vijjogĂĄsa Ă©s szikrĂĄzĂł Ă©g – ennyi borul reĂĄm, burkol be. Ezek utĂĄn vajon visszakĂ­vĂĄnkozzam-e a kontinensre, amelynek katlanjĂĄbĂłl Ă©rkeztem? Abba a sötĂ©tsĂ©gbe, amelyet ez a katlan jelent?
ElnĂ©ztem a magam mögött tudott hegyek felĂ©. Egy-egy sziklĂĄs csĂșcs feketĂ©jĂ©n meg-megcsillant, pirospacsit jĂĄtszott a fĂ©ny. A komor ĂłriĂĄsok gyĂĄszos hangulatban köszöntöttĂ©k az ormaik felĂ© kĂșszĂł homĂĄlyt.
Naplementekor a tenger felƑl ĂĄradĂł szellƑ megĂ©rkezett, zizegtette a fĂŒvek szĂĄraz bugĂĄjĂĄt, mintegy megerƑsĂ­tve bennem: cĂ©lom közelĂ©ben jĂĄrhatok. Miközben Ășjra Ă©s Ășjra ĂĄtsuhant a tĂĄjon, a hƱlƑ levegƑbƑl kicsapĂłdĂł pĂĄrafoltok vörösen izzĂł fĂĄtyolfelhƑit kavargatta, oszlatta, formĂĄzta. Mint megannyi kĂ©rĂ©szĂ©letƱ kĂ©pi ĂŒzenet, ott szĂŒletett Ă©s hunyt ki a szemem elƑtt e kĂŒlönös, termĂ©szeti jelbeszĂ©d. Olvasni prĂłbĂĄltam belƑlĂŒk. Gyönyörködtetett a fantĂĄziajĂĄtĂ©k, a kĂłdfeltörĂ©s, az ĂĄllandĂł, leheletfinom vĂĄltozĂĄs, a fĂĄtyolfelhƑk metamorfĂłzisa. ÖnmagamtĂłl szabadon figyeltem az Ă©g mĂ©lykĂ©kjĂ©be veszƑ fĂ©nyeket, a zenit csillagosodĂĄsĂĄt.
Mikor az utolsĂł fĂĄtyolfelhƑrƑl is levette a Nap a tekintetĂ©t, leoldottam sarum, kibĂșjtam az Ă©g mosta Ă©s szĂĄrĂ­totta ruhĂĄmbĂłl, katonĂĄs alakzatba hajtogatva sarumra helyeztem. Kigörgettem a hĂĄlĂłzsĂĄkot Ă©s a nyirkos pehely közĂ© hevertem, arcom sĂŒttetve a TejĂșttal. Épp oly vĂĄgytalanul szemlĂ©lƑdtem, akĂĄr egy csalĂĄdjĂĄt elhagyĂł aszkĂ©ta. Üres edĂ©nykĂ©nt fekĂŒdtem a csupasz Ă©g alatt. BĂĄmultam a csillagokat, hallgattam az Ă©j neszeit Ă©s visszafordĂ­thatatlanul telĂ­tƑdtem az alatta szunnyadĂł föld illatĂĄval.

Handó Péter prózåja legutóbb a Szöveten:

One Comment

Leave a Reply

Az e-mail cĂ­met nem tesszĂŒk közzĂ©. A kötelezƑ mezƑket * karakterrel jelöltĂŒk

Ez az oldal az Akismet szolgåltatåst hasznålja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzåszólås adatainak feldolgozåsåt .