VERS

Köves István: A harmadik már csak útban lenne

Van úgy a költő, hogy palotát álmodik magának,
vagy szerényebben: kastélyt, ámbitusos kúriát,
jár benne fel s alá peckesen, lovaglócsizmában,
csoszog papucsosan, surran meztélláb, próbál mazurt
márványpadozaton, mintás berakásos parketten,
bolyhos, mirhás álom illatú perzsaszőnyegen,
átsuhan álomházán kérkedve, kergetőzve önmagával,
a zöld szobán, a kék szobán,
a gyertyacsillárosban meg sem állva,
a címermintás-cserépkályhásban se többet időzve,
belévigyorog elégedetten a cirádáskeretű velencei tükörébe,
a dúsan faragott, mélybarna komód tetején csak végigvonja
ujjait az ólomüveges rózsaablak játszi fényében,
az ónémet zenélőóra porcelánfigurái kecsesen kerengnek,
a fedetlen klavír elefántcsont-billentyűin futamot húz tenyerével,
a felhajtó előtt várakozó egy ideg paripák rángó bőrrel tűrik
a fogatban a félénk lovászfiú ügyetlen nyugtató kefesimítását,
a kapuban hosszú bőrszíjukat rángatva készülnek kirontani
csaholva, a szolgagyerekek kezéből a féltett henteskutyák,
de költőnk, a derék álmodozó, minderre alig ügyelve, célirányosan
lejut végre a megnyírt kert végében hűvösödő lakba, s annak
meszelt fehér falai között megáll végre a kamraszobában,
zihálva beszívja a friss mész és kátrány szűzi illatkevercsét,
körbefordulva berendezi gazdagon végső rejtek munkaszobáját,
ahol is ablak alatt egy asztal, a falon egy polc a piciny kehelynek,
útjába meg még legföljebb két hímzett támlás karszék esik,
több ülőalkalmatosság el sem férne, merre, minek, hova,
a harmadik már csak útban lenne, mint annyiszor a való életben is,
szigorú szolgálata van itt minden picinyke helynek, időnek,
öles léptekkel kimérve, faltól falig, a ritmusra ügyelve belül.

Köves István verse legutóbb a Szöveten: