PRÓZAIRODALOM

Juhász Zsuzsanna: Határok

Te, én ezekért dolgoztam? Volt, hogy dupla műszakot is vállaltam.
Ezek meg csak ültek egy kupacban a bokrok alatt. Iszogattak, beszélgettek. Biztos szabadnapot tartottak. Vagy sztrájkba léptek. Végül is, miért ne lehetne ilyen is. Koldussztrájk.
De olyan nincs szerintem. Olyan isten nincs, hogy egy se jön üdvözölni engem. Egy se fut, vagyis dülöngél énfelém. Hogy megkérdezze, hogy vagyok. Mert ez a titkos kérdés, mindenki tudja. Hogy itt ez az út a kolduláshoz. Itt, ahol tiltott és büntethető a koldulás.
De ahogy egy se jött, az hihetetlen. Mer’ én százszor is, ezerszer is vállaltam, amit az élet dobott. Ó, hány meg hány kavicsot, jót is, laposat is, de göcsörtöset, könnyen bukót is hagytam. Hagytam kacsázni a tavamon. Persze, magamért is. De ezekért is itt. Hogy legyen zabálnivaló a hülye hajléktalan szállójukon. Mert az én adómból is ment. Meg a pluszmunkám adójából is. Ezek meg most csak néztek. Néztek engem, kifelé a jó akolmelegből. A szélből, vihar előtti hidegből, de lelket melengető kupacból mégis. És egy se szaladt, bukdácsolt át, a kis füves téren át.
Hogy csak úgy, munkán kívül kérdezze meg, hogy vagyok. Kell-e segítség, hogy hazaérjek még az eső előtt. Én pedig válaszoltam volna szépen, hogy dehogy, hazaérek én egyedül is. Mert hajléktalan, hol itt, hol ott felbukkanó személynek nem szabad tudni, hol lakunk.
Mert könnyen átléphetik a határt, gondolom. sokan meghaltak mér leütve, vérbe fagyva a szegény kis felkarolt nincstelenjük által. És én még csak nem is félek tőlük. Két nagyobb fiútestvérrel nevelkedtem, tudom, hogy a férfiaknak is van, mindenkinek van gyenge pontja.
És úgy látszik, még nekem is, ha így megbántódtam. Ezért tényleg kár volt megöregedni. Hogy gúnykacaj tárgya legyek. Egy csapat kivénhedt, piás férfinak.
Mert biztos röhögtek, nem? Hogy ezúttal nem kell hajbókolniuk és alázatoskodniuk. S mint aranyport szórni elém az önbecsülésük maradékát. Ami jó volna még egyszer, valamikor. Ha állást keresnek. Ha majd képesek lesznek öt után semmit se inni. Mert azt mondta egyikük.
Ez kell, önuralom öt után, hogy másnap munkába álláskor tiszta maradjon az alkoholszonda. Tudom én, nekik se könnyű. Visszaverekedni magukat közénk.
És az is lehet, hogy véletlen alakult így. Hogy egyszerre vonultak el. És egy se maradt köszöngetni a koldulóhelyen. És dehogy akarnak ők sztrájkolni. Mert ugyan ki is akkor az ő munkaadójuk.
Ha nem a jóisten.

Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten:

One Comment

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .