PRÓZAIRODALOM

Pálfi Jázmin: Otadžbina te zove!

A váza rusztikus és érintésre megnyugtató volt.  Csak egy váza, és a füle is törött volt, de valóságos érzést hozott a szobába. A szobámból kilépve mindig megcsodáltam, milyen távol–keleti mintázatok ékesíti. Azonban most a váza más volt. Nem a színe, sem az alakja. Kilógott alóla egy kicsibe összehajtott papírlap. Szokatlan volt, hiszen mami megtiltotta, hogy bármit is a polcra helyezzünk mellé.

Óvatosan széthajtottam, hogy megnézzem mi az. Először azt hittem, csak mami egyik unalmas fecnije. A lap tetején vastag betűkkel ez állt: Otadžbina te zove! Mire bármit is el tudtam volna olvasni valaki hirtelen gyorsasággal hátulról kikapta a kezemből.

 –  Mit gondolsz mit csinálsz? Ez nem rád tartozik! Menj aludni!– förmedt rám tati. Sápadt volt, csak a felduzzadt szeme tűnt ki.

Beszaladtam a szobámba. Sírni szerettem volna, mégsem jöttek könnyek. Szomorú voltam és féltem, de nem értettem miért érzem ezt. Hív a haza. De kit? És hova? Miért?  Nem jött álom a szememre. Megállás nélkül ezeket a kérdéseket ismételtem. Próbáltam rájönni a válaszokra.

Ekkor hangos sírást és kiabálást hallottam a szüleim hálószobája felől. Kimásztam az ágyamból és követtem a hangokat. Közelebbről sokkal ormótlanabb hangok voltak. Mami önmagából kikelve kiabált és embertelenül sírt.

 –  Összepakolunk egy bőröndbe, autóba ülünk és elmegyünk a lányokkal. Visszamegyünk Párizsba, vagy messzebbre. Nem találnak meg minket többet. Majd visszatérünk, ha a háborúnak vége – könyörgött.

 –  Nem leszek szökevény, nem érted? És ha a határon már megvan a lista, ki nem hagyhatja el az országot? Itt kell maradnunk – nyugtatgatta tati.

Csak ennyit hallottam a beszélgetésből. Fáztam és fáradt is voltam. Az utca felől kocsi hangja és férfiak kurjongatása vonta el a figyelmem. Pillanatokkal később hallottam, ahogy kavicsok csattannak az ablakon.

Reggel az ágyamban ébredtem. Furcsán túl nagy volt a csend. Nyolcan laktunk a házban, ez nem volt megszokott nálunk. Kimentem a fürdőszobába megmosdani és fogat mosni. Visszafelé pedig megszokott módon megálltam az ablaknál. Innen jól ráláttam a helyi téglagyárra. Tati ott dolgozott már évek óta minden nap. Ilyenkor minden reggel intettem és kiabáltam neki. Persze tudtam, hogy nem lát és nem is hall onnan engem. Most is így tettem. Azonban hirtelenül ért a felismerés. Tegnap történt valami. A mai nap más.

Hetek teltek el, és tati még mindig nem jött haza. Mami csak a televízió előtt feküdt napokig. Mindenki úgy tett, mintha mi sem történt volna. Én pedig még mindig össze voltam zavarodva. Nem értettem mit jelent az, hogy háborúba menni. És miért tatinak kellett mennie. Az iskolában a tanító néni is feszült és lehangolt volt.

Lassan eljött a karácsony. Egyik nap egy nagyon alacsony karácsonyfa volt már a váza helyén, rajta három vörös dísszel. Alatta pedig egy egyszerű barna csomagolópapírba tekert ajándék volt. „Tőlünk tatinak.” Ez állt rajta. Tapintásra egy kötött pulóvert rejthetett a csomag. Talán mami tette oda. De ez a karácsony miért ilyen más?

Már lassan május volt, de tati még mindig nem jött haza, és mami se válaszolt, ha kérdeztünk róla. Azonban a fa még mindig a helyén állt. Már nagyon kopár volt. Az ajándék is bontatlanul állt. Már nagyon hiányzott tati. Nem tudtam mikor jön haza.

*

Napok múlva ismét karácsony lesz. A feszültség oldódni látszik az emberekben, azonban tati még mindig nincs itthon. Idén már nincs karácsonyfánk. Érzem, ezentúl már semmi nem lesz olyan, mint a háború előtt.

Pálfi Jázmin legutóbb a Szöveten:

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .