Ha csalogatjuk, ha nem, s ha kerüljük, ha nem, a tudható világok tudása mindig elér valamiképpen arra a szintre, amikor már gyanúsan egyértelmű kérdések még gyanúsabban egymondatos-egyszavas válaszra lesznek csak méltóak. Még a szaktudományokkal is előfordul ez, vegyük akár a politikatudományt, a néprajzot, a kisebbségkutatást vagy a kultúrák közötti kölcsönhatások elemzését, de ezek mint közelítésmódok talán minősíthetők oktalanul elnagyolt jelzővel „bölcseleti” tudásoknak. S van akkor egy másik tudástartományban az egzakt tudások rendszere, a természettudományok, élettudományok, matematika, biológia, földrajz, mikrokémia, botanika, vagy virológia, melyek (kellően messziről nézve) mintha megcáfolhatatlan tudnivalók lexikai anyagai lennének. S azután, amint közelebb merészkedünk, kiderül itt is: nincs a matematikának vagy a vírustannak több ezer éves történetében sem fix rangja, nincsenek elvitathatatlan eredmények (csak időlegesek vannak), s nem lapos a föld sem, ahogy nem a puszta evolúció a mindenütt meghatározó emberföldrajzi metszet sem az idők sodrában.
Hát részben ezért (is) ünnep, ha az érdeklődő ember számára elérhető tudástartományok kerülnek a szemhatárra, melyben akár visszfénye, akár tükörképe is megjelenik olykor az éldegélő embernek. Alább egy ilyen forrásművet lapozok fel, melynek puszta léte sem volt komoly titok, de eléghetősége annál nehézkesebb maradt, s utólagos értékelése sem független már az időiség révén rárakódott emlékezet és társas tudás előképeitől. S mert a tárgykör maga a létezés térben határolt mivolta, közelebbről a földrajz mint megközelítés egzaktnak tetsző jellege, valamint mert a szerzői szándék a Balkán megnevezésére szedte össze rálátási és megértési eszközeit, talán még azt is mondhatnánk: oly közel van mindez, hogy még az időiség sem számít, hisz ami velünk volt s maradt, az már csak erős iramodással elkerülhető. Ám az identitás, a hovátartozás, a hely szelleme és a szellemek helye már csak részben ennyire pontosított, ha jobban beleolvasunk a monográfia fejezeteibe, soraiba.
Lassú lapozgatással kezdve, de már az Előszóban rátalálunk a célra, horizontra, értelmezési rétegekre, megértő tartalomra.
„A Balkán-félszigeten végzett vizsgálataim összegző bemutatását tűztem ki célomul, a domborzati kérdésekkel nyitva a sort, aminek munkásságom és időm jelentősebb részét szenteltem. Időközben kitört a háború, és hasznosabbnak mutatkozott az emberföldrajzi kutatások eredményeinek bemutatása a maga teljességében, amire külön okot szolgáltatott 1916. évi meghívásom a Sorbonne-ra, ahol elsősorban emberföldrajzi és etnográfiai jellegű előadások megtartására kértek fel. Az előadások anyaga az 1918 májusában megjelent, La Péninsule Balkanique, Géographie humaine című könyvben olvasható. /…/ Az Önök kezében levő könyv nem a francia eredeti teljes fordítása, csak A földrajzi környezet és az ember című munka első része. A Délszlávok lelkialkata és társadalmi típusai című részek a későbbiek során jelennek meg. A felsorolt változtatások miatt az első rész nyolc-kilenc ívvel terjedelmesebb az eredetinél. A második kötet is terjedelmesebb lesz nemcsak a pannon és alpesi lelki típus körében végzett kutatások eredményeinek közzététele, de az említett tájak domborzati és településszerkezeti sajátosságainak bemutatása miatt is, melyek sokban eltérnek a Balkán-félszigeten és a Karszton tapasztaltaktól. Ezzel lezártnak tekintem a francia eredetivel történő összevetést, aminek menetét, sorrendjét megtartottuk. Nem állt szándékomban az egyes országokban történő kutatásaim és tanulmányútjaim során tett emberföldrajzi és etnográfiai észrevételeimet e helyütt kifejteni, hanem emberföldrajzi koncepcióm bemutatására vállalkoztam” /…/. Belgrád, 1922 augusztusa, Jovan Cvijic
Egy ismertető szükségképpen útválasztásra kényszerül, ha szerzői mondanivaló-részleteket és értelmező-értékelő keretet is kínálni szeretne. Lévén szó a Balkánról, továbbá kisebbségekről és etnikai kultúrákról, kézre esően lehetne a humángeográfia mint keret (lám, a kötet is ebbe illeszti rész-rajzolatait!), sőt az emberföldrajz, a kontaktzónák, a tájra-térre jellemző képek, s tovább az etnikai identitás térbelisége felé elindulni, s lehetne a kultúra komplex öröksége, az emlékezet, a vallomásos önkép, az elbeszélésmódok milyensége, meg talán a narratív és vizuális örökség is olyan útirány, ahol a prózai jelent a szóbeliségre épülő írásos örökségként olvassuk meg, majd talán ebbe illeszthető lenne a szakrális lenyomatok, vallási és viseleti, életvezetési és világképi sajátosságok számos részlete. E lehetséges útválasztás itt most egyszerre válaszút, de körbejárása is annak, aminek a „jövő az emlékezetben” alcímet adhatnánk (Losoncz Alpár kifejezésével: oktalan ontológiával), sőt valaminő „…»realitásban« megbúvó ellentmondás feltételezésének elvetésével” még kontrasztok újraképzésével régi kérdéseket tehetnénk fel ismétlő tónusban. Hiszen mindezek valamiképpen egyenként is kínálhatnák a kultúrák és társadalmak szükségképpeni térbe illeszkedettségének kérdését, a Jovan Cvijić körülírta térbeliség számos momentumát, ide értve a magyar társadalomtudományi gondolkodásban kevéssé ismert művét, A Balkán-félsziget és a délszláv országok (Az emberföldrajz alapjai) kötetet.[1] De miért is ide, egy irodalmi folyóiratba a humánföldrajz kérdésfeltevés?
Nem könnyű, de nem is képtelenség körülírni, miként alapja Szenteleky, Gion, Andrić, Canetti, Kadare, Svevo, Sinkó, Magris, Krleža, Vasagyi vagy még sok más prózaköltő intellektuális térbe-kötöttsége, földrajzi tagoltság és táji meghatározottság meghatározó mivolta egész életművek bázisaként. Cvijić nem az irodalomnak dolgozik, de a térség körképét megrajzolva talán valóban maga „a Balkán-félsziget” az a táj, ahol kultúrafogalmat is alkot saját korában, az 1910-es években végzett terepkutatásaival. Persze, kötetében főképp a Balkán-félsziget domborzati vizsgálatait végezte el, „majd a háború kitörésekor az emberföldrajzi kutatásainak eredményét kezdte bemutatni francia közönségének. Az egyes tanulmányok bemutatják a különböző balkáni népek jellemvonásait, lélektani, etnikai sajátosságait, s egészen kis tájegységekre lebontva bemutatja a földrajzi hatásokat a régiókra jellemzően. Munkája nagyon népszerűvé vált a korabeli francia tudósok, politikusok körében, amelyet állítólag a háborút lezáró békediktátumoknál is felhasználták” – szól a kötet ismertetője. De mert maga a kisebbség- és földrajztudományi kiadási szándék nincs harmóniában az irodalmi kontextualizálással, még nem ok arra, hogy eltekintsünk a közismeret és közgondolkodás fogalmi körében elhelyezkedő Balkán-fogalom hordozta számos egyéb szövegi és intellektuális összefüggéstől. Cvijić az Osztrák–Magyar Monarchia szülötte, a sokszínűen tarka birodalmi világ hangadó kutatója, aki kutatási tárgykörében és tárgyalásmódjában a francia emberföldrajzi és etnográfiai tanulmányokon, kutatásokon edződött, s már párizsi egyetemi előadásain hangsúlyozta, hogy nem kultúratudományi vizsgálatokba fogott, hanem földrajziakba, melyek csak (épp az idő tájt és éppen a geomorfológia tárgykörének szélesítése időszakában) mindössze érintőleges viszonyban maradtak az életmód-kultúra, a városi és falusi értékrendek, a tengermellék és az alföld intellektuális meghatározottsága, vagy a regionális különbségek tudástudományi szempontjaival.

Könyve, ez a négy részre, tizennyolc fejezetre felosztott monográfia már előszavában hangsúlyozza, hogy „A földrajzi környezet és az ember című munka első része. A Délszlávok lelkialkata és társadalmi típusai című részek a későbbiek során jelennek meg. A felsorolt változtatások miatt az első rész nyolc-kilenc ívvel terjedelmesebb az eredetinél. A második kötet is terjedelmesebb lesz nemcsak a pannon és alpesi lelki típus körében végzett kutatások eredményeinek közzététele, de az említett tájak domborzati és településszerkezeti sajátosságainak bemutatása miatt is, melyek sokban eltérnek a Balkán-félszigeten és a Karszton tapasztaltaktól”. Viszont e tárgykörben és a tárgyalásmód francia emberföldrajzi és etnográfiai tanulmányokon, sőt kutatásokon edzett szerző párizsi egyetemi előadásain már hangsúlyozta az emberföldrajz jelentőségét, ami – száz évvel ezelőtt, s a korabeli európai tudományosság fogalomkörében – egyszerre volt néptörténeti, geomorfológiai, gazdasághistóriai, politikai földrajzi és etnopolitikai kiterjesztésű fogalom is. De nem áll távol tőle a Bevezetőben kiemelt szándék, a történethistóriai sem: „A XIX. sz. előtt e terület régmúltja és régi civilizációi iránt nyilvánult meg a tudományos érdeklődés. A művelt világ képviselői a hellén civilizáció hatása alatt álltak, ezért a Hellén– vagy Görög-félsziget elnevezés terjedt el. Más, sok esetben népesebb etnikumok a hellének mellett ismeretlenek maradtak, elhalványultak mellettük. Azon tanulmányok hatására, melyek a félsziget középkori történelmével és civilizációjával foglalkoztak, időnként Bizánci-félszigetként is említik. A római korral foglalkozó kutatók gyakran Római– vagy Illír-félszigetnek nevezik, ez utóbbi az Illyricumról kapta nevét; számos követője akadt annak az elképzelésnek is, miszerint a délszlávok az illírek leszármazottai”. Vagyis a komplex megközelítések között ott van a mediterrán civilizáció és a Fernand Braudel Földközi-tenger képét szinte előzetesen is megidéző komplex felfogásmód, melyben a kultúra semmiképp nem független az életmódoktól, gazdálkodástól, társadalmi erőhatásoktól, térségi érdekektől és területi hatásoktól, hagyományoktól és újításoktól – de föltétlenül bele van ágyazva mindez az éghajlat, a táj, a szelek, a szélterelő hegyek, az európai civilizatorikus változások mozgásaitól, kölcsönhatásaitól meghatározott földrajziságba.
„Tekintettel arra, hogy a Balkán-félsziget keletről, délről és nyugatról tengerekkel határolt, egyedül északi határait kell megvonnunk. A Száva és a Duna folyók, melyek völgyei a Kárpát-medence szélén találhatók, földrajzi tekintetben pontos határt képeznek. Ugyanakkor a Kupa és Száva folyó találkozásától nyugatra már nehéz az északi határt meghatározni. Általánosan elfogadott elképzelés szerint a Kupa folytatásában, egyenes vonalat húzva a Dinári-hegyeken keresztül Rijeka (Fiume) irányában az Adriai-tengerhez jutva vonhatjuk meg a határt. Ez a határ több szempontból is mesterségesnek tekinthető. Nem esik egybe földrajzi egységekkel, hiszen átszeli a Dinári-hegységet, a szerbhorvát lakosság tömegét is kettéválasztja, és ugyanezt teszi a politikai határokkal is. Érdemes még egyszer hangsúlyozni, hogy az így megvont határ egy időben politikai határt jelentett a török és az osztrák birodalom között. Valószínűsíthető, hogy ez a tény hatással volt a Balkán-félsziget északnyugati határainak megállapítására”. (18. old.)

S az Olvasó akár meg is hökkenhet itt, amikor A domborzat és a gazdasági élet változatai, A szellemi fejlődés és az általános jellemvonások, valamint Lélektani variánsok címen írja le Cvijić a „pannon típus” bácskai-szerémségi-bánsági-zágrábi-szlavón-szlovén/alpesi karakterét – mint „emberföldrajzot”. Ezt az ötödik részt előzi meg a „kelet-balkáni típus” csoportszintű bemutatása, előtte „néhány etnikai csoport” nyugat-macedón és moravai-ohridi változata, valamint az etnográfiai-szociológiai tények, a migráció, a lakhelyváltoztatás gazdasági és társadalomlélektani indokai, a kulturális övezetek és történelmi események összefüggései kerülnek kibontásra, mely társadalmi-földrajzi hatásegyüttest az első két fejezet földrajzi, éghajlati, növényzeti, természeti, talajtani és környezeti komplexitása előzi meg. A kötet 530 oldalát a színes térképekkel, tájrajzok ábrázolatával, falusi háztípusokkal zárja. De ami a történeti ívet illeti: már a térség- és térföldrajzi morfológiával alapoz, hogy eljusson a nevezéktani ismeretek franciásan könnyed rajzolatáig: „A Balkán név Haemus helyetti említése nem teljesen pontos. A fogalom alatt török nyelvű lakosság általában hegyet ért. A félsziget keleti részén élő török lakosság Balkánnak nevezi a régi Haemus keleti, legalacsonyabb és legjelentéktelenebb lankáit. Valószínű, hogy Ami Boué és más kutatók a kísérőiktől hallották a nevet, amivel a hegygerinc központi és nyugati részeit is nevezték, mert a törökök Balkánnak neveznek minden olyan hegyet, aminek nem ismerik a pontos nevét. A terület szláv lakossága a Haemus ezen részeit Stara Planinaként (Öreg-hegy) ismeri. Ez az egyedüli pontos név. Ennek ellenére a Balkán mint fogalom általánosan elterjedt a tudományos irodalomban és a térképeken, magába foglalva a Vrška Čukától a Fekete-tengerig terjedő hegyeket. A Balkán-félsziget elnevezés tehát a félsziget domborzatának téves értelmezéséből ered. A hegylánc, melynek neve igazából csak a Központi-hegygerinc bizonyos részére használható, tévesen az egész hegylánc nevévé vált. Úgy tűnik, kissé kései vállalkozás lenne a hibákat utólag javítani: a Balkán-félsziget elnevezés, akárcsak a Vrška Čukától a Fekete-tengerig vonuló hegygerinc neve bevonult a köztudatba. Mégis azt a benyomást kelti, hogy a félsziget főbb hegyláncáról kapta nevét. Az elnevezés alapja két tévedés, mely az antik, illetve a török korból öröklődik. A tévedések a félsziget fontos és viharos történelmével hozhatók kapcsolatba; nevének külön fontosságot kölcsönözve. A világon így is sok, tévesen adott földrajzi név található, a Balkán-félsziget nem áll egyedül e tekintetben” (17-18. old.).
A kötet egykori, 1922-es előszava is jelzi, mely gondolkodási, civilizáció-megjelenítési, „etnográfiai és szociológiai tények” körében bizonyul hasznosnak. S fogalmazzunk kereken: a kisebbségtudomány, néprajztudomány, kritikai kultúrakutatás, táji intellektuális próza, „illir költészet” vagy vajdasági irodalomtörténet szempontjából talán „merő szaktudomány” mindaz, amit a mű felmutat. De lássuk inkább a tudáshorizontot, melyet képvisel, még ha (mai tudásunk alapján) mondhatjuk talán: némiképp szűkre szabott ez. S akkor már csaknem minden fejezete a mai kisebbségkutatás aktuális tematikái közé illik, hisz átfigyel a velencei térképésziskola munkáira, a francia földrajzi iskola XVII. századi térképeire, továbbá még a Balkán-félsziget neves utazóinak munkáiból kihangzó jelentéstartalmakra is, melyek révén összegző tudása nem elsősorban a kérdésekre irányul, hanem a „tények” megnevezésére, ezek historikumára. Ekképpen a balkáni népeket az „Égei körzet lakossága”-ként nevezi meg: görögök, törökök, albánok, aromusok, délszlávok létmódja, településtípusai, házai, társadalmi és vallásváltozási együtthatók mentén tárgyalja, „etnikai egység – nemzeti egység”, különbségek és típusvariánsok „pszichikai csoportjai” közötti változatokban jeleníti meg. A „lélektani variánsok” a „pannon délszlávok”, szlavónok, szerémségi-bánsági típusok, zágrábi változat, „az igazi szlovén csoport” tagolással is mindössze nyolc oldal (523-530), ami fölöttébb csekélyke, még ha a korabeli Párizsban talán ennél nem sokkal tudtak többet a keleti Mediterránumhoz tartozó tájakról. Ugyanígy, de látható közelnézetből megtudhatjuk, hogy mondjuk a szerémségi-bánsági népesség érzelemdús, „heves érzelmek” nyilvánulnak meg a magánéletben, „a lányok jobban kedvelik a büszke és bátor fiatalembereket, akik hősi játékokban győzedelmeskednek és ügyes lovasok. Ezeket a tulajdonságokat többre becsülik a gazdagságnál” (525.).
Hmm, jó messziről nézve bizonnyal szép kerekre megformálható akár ez a kép is. Sőt, ha alkalmasint a korszak társadalomtudományi ismeretanyagának némiképpen a népismerethez közelítő vonásait, etnológiai és regionális formatanát, a németes hatást tükröző kultúraelméletét és a francia geomorfológia új irányzatának, néhány kezdeményezésének körvonalát alapul véve viszonyítjuk e művet a régiótudomány produktumaihoz, mindezt esetleg keverjük a Monarchia geográfiai és nemzetiségpolitikai feltételrendszerével, továbbá az elszánt és tudatos utazót érő hatások fogalmi készletével, talán így, mindezek együtteséből formált társadalomismeret az, amit föllelhetünk Cvijić munkájában. De kétségtelenül jelen van benne a nemzettudat építő eszmeisége, és a francia-német társadalmi közgondolkodás felé megteendő gesztusok markáns tömege, az elemi szükséglet arra, hogy meg lehessen nevezni még a háború lezárásának versailles-i szemléletéből is hiányzó térség minéműségét, akkor ahhoz is bizonnyal hozzájárulhatott. A vajdasági magyar kultúraépítés, a térségi identitás, a földrajzi hovátartozás térfogalmai, a „balkániság” egész felfogástörténete szempontjából mégis kincset érő alapmű Cvijić könyve. Talán tükrözi is ezt a mérlegelési módot, ahogyan Papp Árpád monográfiája[2] elhelyezi személyiségét „Loznicától Bécsig”, „Cvijić és a síkság”, „Jovan Cvijić és a néplélektan” fejezeteiben, iskolaalapító tevékenysége, politikai aktivitása, tudományreformáló törekvései, helyi kapcsolatai (id. Lóczy Lajos, Nopcsa Ferenc) alapján, és az alkotó életút meghatározó hatásairól, állomásairól fotókkal gazdagon illusztrált könyv szépen megformált fejezeteiben.
Cvijić nélkül e „balkáni térség” jelentéstörténete is más lenne ma már. Kérdés lehet persze, holnapra mi marad az emlékezet és a narratívák száz évvel ezelőtti gyűjteményéből, fotóiból, Cvijić elméleti munkájának gondolatmeneteiből. A tudható világok tudásában és a humángeográfia értelmének bizonyításában vállalt korszakos főszerepe az, ami meghatározza mai jelentőségét. Ez pedig akkor is méltóképpen körvonalazó marad, ha netán közelebbről és az irodalomból nézve egyetlen körvonal, hegylánc, nemzetiség, közösségi érzület, helyi identitás vagy képzelt tájak lírai vallomása sem gazdagodik általa.
[1] Kiss Lajos Néprajzi Társaság – Vajdasági Művelődési Intézet, Szabadka, Újvidék, 2009., 568 oldal
[2] Jovan Cvijić. Közép-Európa, Vajdaság. Szabadkai Városi Múzeum, 2019., 96 oldal.
A. Gergely András legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?