Pálfi Jázmin: Sírjukon vadvirág nyílik

A halált biológia és lelki folyamatként is értelmezhetjük. Biológiai értelemben a szervezet megállását jelenti. Emberi lélek szempontjából pedig egy komplex eltávozás számunkra. A halál következménye a temetés, a gyász és egyéb ünnepek.

Engem legkorábban 8 évesen érintett meg a halál fogalma, amikor először érintett meg egy eset. 2018 telén, mikor elhunyt a dédnagyapám. Akkor a szüleim nem engedték meg hogy részt vegyek utolsó útján, mondván túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy megértsem mi történik, továbbá a gondtalan gyermekkoromba nem fér bele egy ilyen „rossz” dolog. Pedig a veszteség mindenkinek veszteség, legyen az felnőtt vagy éppen gyermek és a gyereknek ugyanúgy joga van részt venni ebben a folyamatban, akárcsak bárki másnak.
A gyász, mint jelenség vagy fogalom már hosszú idők óta benn vannak a köztudatban, azonban a szó hallatán mindenki másra asszociál: dátumra, személyre, tapasztalatokra… Komplex lelki folyamat, amely örökre rajta hagyja bélyegét elszenvedőjére.
Személy szerint több alkalommal voltam részese az élet elmúlásának, ám a következő eltávozása még nagyobb maradandó sebet ejtett bennem.
Apai ágról nem ismertem a nagyszüleimet, ugyanis meghaltak mielőtt megszülettem. Anyai ágról rövid idegig élvezhettem a nagyszülők szeretetét, mivel nagymamám a második születésnapomon, napra pontosan elhunyt. Az irónikus sors azonban mégis úgy hozta, hogy lettek pótnagyszüleim, akik pótolták az életem üres fejezetét. Amióta eszemet tudom ismertem őket. Egy városban éltünk, egészen idén május 8.-ig, amikor is hosszú betegség után a nagytatám örökre itt hagyta kedvesét és az egész családomat.
Halála óta fel se fogtam mi történt, olvasgattam a részvétel nyilvánításokat, mégsem fogtam fel teljesen. A halál olyan extázis mely megtapinthatatlan, leírhatatlan mégis az ember élete során többször is szembe találkozik vele. Egyes esetek megviselik, szinte már ronccsá teszik, olykor pedig marad az üresség a lelkekben. Én valahol jelenleg a kettő között stagnálok. Hol felkap a gyász tornádója megforgat és kínzó fájdalmat okoz, majd kidob és semmit sem érzek, szinte már jól leszek. Bűntudat és fájdalom vegyült bennem. Mintha a gyerekkorom egy részét veszítettem volna el.
Bár nem szabadna sírnom, hisz ő se akarná. Emlékszem egy meleg nyári napon a fedett helység alatt beszélgettünk arcunkat és hasunkat süttetve. Ahogy mindig akkor is az élet nagy dolgairól beszélgettünk. Sokszor fel se fogtam miről beszél, tanácsait is sokszor értelmetlennek találtam, azonban szépen lassan kezdem érteni…
„Jazi ez a természet rendje…egy igazi tenyésztő nem áll le sírni, ha egy kiskutya elpusztul, ez természetes dolog..”- mondta nekem rekedt, komoly hangján. A mondatát megelőző szópárokra aligha emlékszem, de azt amit akkor éreztem, illetve amit gondoltam az mai napig bennem van. Nem értettem. Nem értettem és haragudtam is rá. Életemben a legnagyobb példaképe ő volt. És hogy mondhat ilyet, hogy nem kell sírni? Badarság. Legalább is akkor ezt gondoltam… Az elmúlt hónapok hatására azonban rájöttem, talán nem is a kutyákról beszélt. Vagyis nem teljesen róluk. Mi van ha ezzel akart felkészíteni az elkerülhetetlenre? Mi van, ha így szeretett volna megóvni mindettől.
Tiszteletre méltó ember volt, sokan szerették. Minden amit csinált segítség volt mindenki számára.
Az emberi élet szokásainak utolsó ünnepélyes alkalma a temetés. A magyar szokások szerint a halott mellett egész este virrasztani szoktak. A temetés előtt és alatt többféle siratásra is sor kerül. Ezek közül a legrégebbi a rögtönzött siratás, ami általában az asszonyok feladata volt. Az elhunyt nevében a kántor vesz búcsút az élőktől. A halott mellé különféle a személyhez kapcsolódó tárgyakat is helyeznek a koporsóba: kedvenc tárgyait, kisgyermeknél a játékait, idősnél a pipát, szemüveget, megtömik zsebeit dohánnyal, a belső zsebbe egy kis üveg pálinkát dugnak, de csak ha szerette. A temetést többnyire a halotti tor zárja le, amelyet a szokás előírása szerint rendeztek. A hiedelem szerint ilyenkor az elhunyt részére is kell teríteni és minden ételből szedni kell neki, evőeszköz nélkül majd később az ételt a tányérral együtt elássák. A tor vége közeledtével a vendégek általában „egy ajtónyitásra” mennek el, mert a hiedelem úgy tartja, aki először távozik ő lesz a következő. A vendégeket kikísérni tilos.
A mi kultúránkkal ellentétben az iszlámvallású emberek lefürdetik hallottaikat szenteltvízzel és lepedőbe csavarják. Igyekeznek minél előbb eltemetni az elhunytat, általában egy nappal később. Gyertyát és virágkoszorút nem szoktak vinni, a nyughelyre ülni, vagy rálépni tilos, tiszteletlen a halottal szemben. A sírban arccal Mekka felé fordítják. Miután a gyermekek és a nők elmentek a sírtól a férfi családtagok akkor temetik be földdel a testet. Náluk a halotti tor szigorúan tilos, azonban a rokonok és barátok ételeket készítenek a család számára és elküldik nekik.
A halál fogalmával kézen fogva jár a halottak napja ünnep is, amit világszerte ünnepelnek különböző tradíciók szerint.
Ezeken a napokon Mexikóban és környékén ilyenkor úgynevezett „Día de los Muertos” ünnep veszi kezdetét, amikor ugyanis búskomor megemlékezés helyett egészen vígadó megemlékezést tartanak.
A mexikóiak hisznek abban, hogy elhunyt szeretteink egy váróterembe mennek el, ahol várják az ünnepet, hogy pár éjszaka erejéig visszatérjenek a családjuk szerető köreibe.
A rokonság oltárt emel a halottak számára, akikre megemlékeznek, mivelhogy ez segít a léleknek újra hazatalálni, ám ha senki oltárán sincsenek kint előbb-utóbb elfeledettekké vállnak, eltűnnek.
A család felkészülésként az elhunytak kedvenc ételét is elkészítik, mellette kedvenc italukkal, ugyanis a lélek megéhezik és megszomjazik az út megtételével.
A hold feljöttével az ünnep eléri csúcspontját, amikor is égő gyertyákat, virágokat helyeznek a sírkövekre és boldogan, hangosan énekelnek, ezzel is segítenek a léleknek hazatalálni.
A mexikói szokás tökéletesen szemlélteti az elfeledettek sorsát. Egy embert se szabadna elfelejtenünk.
Talán legismertebb halottak napjai ünnepszokás a Halloween, ami az angolszász országokban a legelterjedtebb. Az ünnep október 31.-re esik és ilyenkor a kelta hagyományokból eredően az emberek különböző filmekből, mitológiából és egyéb terültekről ötleteket gyűjtve beöltöznek a babona szerint ezzel megtévesztve a halott lelkeket, akik ezen estén megszállják az élőket.
A keresztény egyháznál azonban ez egy kicsit máshogyan zajlik. Általános esetben az ünnepet megelőző estén, azaz November 1.én a sírköveket koszorúkkal és mécsesekkel világítják ki, ám az est eljövetelével egyre inkább elhatalmasodik ez a bús komorság. A család éjjel rendszerint annyi gyertyát gyújt és annyi verset mond el, ahány elhunyt hozzátartozója van a családnak.
Szerintem néha példát kellene vennünk a mexikóiak hozzáállásáról a halállal kapcsolatban, ugyanis nem betegedhetünk bele a gyászba, de a ló túloldalára se kell esnünk.Nem tudhatjuk biztosra, hogy ők csinálják-e jól vagy mi, azonban egymás kultúráját és hagyományait tartsuk tiszteletben és legfőképpen nem feledkezzünk meg elhunyt szeretteinkről.
Ahogy Marcus Tullius Cicero is mondta: „A halottak az élők emlékezetében élnek tovább.”

Pálfi Jázmin legutóbb a Szöveten: