Handó Péter: A sarkon innen

Késsel a hátában még a legközelebbi sarok is túl távolinak tűnt.
Megállították egy kis zsozsóért – „Hoci, ide vele!” –, aztán, mert nem akaródzott felszólításra adnia, nekiestek, „mint szódás a kehes lovának”. Le akarták tépni a zakóját, ám a suhancok nem csak nyeglének, hanem gyengének is bizonyultak. A dulakodás eredménytelen másodpercei után egy ököl szabadult el az arca irányába. Félrekapott fejéről bumerángként pörögve szállt a szemüvege az útszéli csatornafedélig. Fülcimpáját felhasította a támadó elsuhanó pecsétgyűrűje. A nyakára ömlő meleg vér mellé valami féktelen düh társult a feltételezhetően összetört okuláréja miatt. Bal karját kitépte a cibáló kezek közül és a pecsétgyűrűs sanda szemei közötti orrnyeregre vágott. Az addigi önelégült vigyor megfagyott, önmaga torzójává változott. Tehetetlenül hanyatlott a puhány test, a piszkafa lábak nem tudták követni hátrabukását; a lámpavas mellett landolt a fej. Átmeneti csöndöt hozott magával a koppanás. Valamennyi tekintet a rezzenetlen testre szegeződött az övén kívül. Szabaddá vált bal karja újralendült, s a jobbját fogságban tartó állcsúcsát vette célba. Az illető megtántorodott és kétségbeesett kapaszkodásával magával rántotta. Együtt zuhantak a járdaszigetről a forgalommentes úttest felé.
Látta a zavarosodó tekintetet, a rémült arcot, közelről hallotta a halánték aszfalthoz csapódását, a srác vizenyős levegővételét, fújtatását, érezte szíve torkában dobogását. Először gondolt arra, mi lett volna, ha szól, nincs nála pénz, csak egy esti sétára indult, a fejét akarta kiszellőztetni az egész napos ülőmunka után. Vajon békén hagyták volna?
A karjába kapaszkodó kéz elernyedt, lehullt a földre. Próbált lefordulni a testről, s közben néhány mozdulattal egyértelműsíteni akarta, részéről ez a küzdelem befejeződött, legyen ennek itt vége(!). Már szégyen és harag munkált benne a suhancok miatt. Miért szabadult el a keze? Pontosan tudta, mivel jár, ha üt. Évekig törte ököllel a téglát. Az elsőt csak a tréfa kedvéért, erős embert játszva. Aztán csak úgy, kikapcsolódásképp, megszokásból.
Kollégája építkezett és segédkezni elkísérte egyik anyagbeszerzésére. Miközben várakoztak az eladóra, a lerakat raklapjai között kóboroltak. Azt nézték, mire lesz még szükség és abból mi kapható, mi nem. Egyszer csak három sehová sem tartozó tégla hevert a lábuk előtt. Néhány poén elsütését követően két téglát az élére állított, a harmadikat pedig föléjük helyezte áthidalónak. Zsebéből előkotort egy zsebkendőt, s lefedte az építmény közepét. Úgy tett, mint egy nagy karatés, de elsőre csak cirógatta a tégla felszínét.
– Ennyi a tudományod? – bökte oda nevetve a kollégája.
Nagy levegőt vett, s teljes súlyával rábokszolt a téglára. A vörös anyag kettévált. Egyensúlyát elveszítve előrebukott, épp csak szét nem fejelve a legközelebbi raklap paláit. Egy lepattanó szilánk széthasította bütykeit, a zsebkendő véres fecnikre szakadt, csuklótól lefelé mindene elzsibbadt. Mire a vásárolt áruval kigördült a bérelt teherautó a lerakat udvaráról, már elviselhetetlenül lüktetett az ökle. A siker okozta eufória azonban leírhatatlan volt. Ha erre képes, akkor ezt nem kell veszni hagyni.
Eleinte iszonyúan fájtak a csontjai, de néhány hónap múltán már semmit sem érzett – vastag és érzéketlen bőrkeményedés alakult ki a mutató- és a középső ujja gyökén. Végül néhány év elteltével beleunt a költséges szórakozásba, s az összetört téglákból fölhúzta a saját házát. Amikor elkészült, eladta, vásárolt az árából egy negyediken álló belvárosi lyukat. Ebből jött le egy kis esti sétára, őszi csillagbámulásra a fényszennyeződésen át, vidéki múltján tűnődve nosztalgiázni, kikapcsolódni a négyfalnyi magányból.
Még a földre rántója fölé tornyosult, amikor a fülét megütötte a rugósbicska jellegzetes, fémesen csattanó hangja, s a következő pillanatban valami a hátába, bordái közé hatolt.
– Dögölj meg! – sziszegték mögüle, arctalanul.
A futó léptek utáni csöndben oldalára dőlt. Nézte a két elterült testet, mint sorstársait, s vért köhögött föl.
Tudta, reggelig „a kutya se jár arra”, a pengét nem mozdíthatja meg, így lassabban vérzik el… Tudta, a sarkon túl telefonfülke áll, az odáig tartó távolságot pedig – bár nem „üveggolyó” – megkapta, mégis… A föld forog, az ég halad… – minden oly könnyen gördülhet tova.

Handó Péter prózája legutóbb a Szöveten: