PRÓZAIRODALOM

Handó Péter: Föltárulkozás

Nehezen mozdult odébb a kő. Fémesen fényes nyomot hagyott. A föltárulkozó üresség lúdbőrt csalt az angyalok szárnya tövére:
– Nem ezt ígérte az írás – mondták rezignáltan.
A város felől kelni készült a Nap. Egy harmatszerű vércsepp ragyogott a barlang bejárata melletti aloé húsos levelén. A hajnal első sugara megtört és visszaverődött a horizont felhőpamacsaira a vér vörös gömbjéről. Szárnyaszegetten előreléptek az angyalok, befelé a fekete homályba, melybe beleolvadt az árnyuk. Nem volt sehol az, akiért küldettek. Csak a hiányt tapasztalók ideje gördült tovább, mindené és mindenkié egy pillanatra megállt, hogy aztán újraindulhasson.
Mereven figyelték a magára maradt lepedő gyűrődéseit. Arról faggatták: mi történhetett? Zsigereikig hatolt a sejtelem: nem viszik a keresettet most már Mennybe, sem Pokolba. Csupán egyetlen szövetbe égtek bele létezése bizonyítékai a pincepenész-szagú légtérben. Közelebb léptek, s kitartóan tovább bámulták, akár egy pogány az idolját. Embermeleg pára szállt föl a lepedő rostjaiból. Belélegezték. Már világosodni kezdett bennük, de még nem értették, ésszel föl nem foghatták, mi történt. Szárnyaik lúdbőrös tövében reszkettek a pihék.
Távolról közeledő női hangokat sodort be a szél a barlangnyíláson. Úgy verejtékeztek, mintha bőrükön keresztül könnyeznének amiatt, hogy menniük kell.
Visszafelé is átlépték a bejáratot. Csípett a friss levegő, amelybe fölkavart por és tengerillat vegyült. Az élet ízének sója keveredett valahonnan az ambróziához szokott ajkukra. Szokatlan érzés kerítette hatalmába testük. Tollaik könnyedén adták meg maguk a hirtelen támadt fuvallatnak. Tovaröppentek – egyenesen az érkezők felé, majd rajtuk is túl. Szólniuk kellett valamit a nőkhöz, mielőtt vedlésük visszafordíthatatlanná válik:
– Ne keressétek…

Handó Péter prózája korábban a Szöveten: