PRÓZAIRODALOM

Handó Péter: Kálvária-járás

Akkor kezdődtek a bonyodalmak, amikor a Kálvária lépcsőjét eladta az önkormányzat, a tulajdonos pedig kijelentette: – Stációjárás ide vagy oda, az ő felmenőjét ne tapossa senki; vagy fizessen úthasználatot. Törhették a tisztelt képviselőtestületi tagok immár azon a kobakjukat, miképpen kellene eztán feljutni a Kálvária-domb tetején található Nagy-Magyarország-barlanghoz, hogy az örök feltámadásért – e megszentelt helyen – időről-időre el lehessen mormolni egy imát, de hosszas agytekervény-feszegetés melléktermékeként sem jutott több az eszükbe, mint a lépcső mielőbbi visszavásárlása. A lépcsőbirtokos azonban, makacs ember lévén, a megvételi ár tízszeresét kérte/követelte, mert ugye minden valamirevaló ember számára az üzlet az üzlet, a tisztes haszon meg őneki is ugyanúgy jár, mint másoknak más alapon, ha a város hegymenetben akarja elérni az üdvösségét.

Már majdnem megszületett az egyezség, amikor a képviselők közül valaki azzal állt elő: – Libegőt kellene építeni a stációk közé-fölé, így a kecske is megmarad, meg a káposzta is jól lakik. Ha netalántán mégsem, akkor besavanyítják. Főképp a kecskét, a belőle facsart sajtjával együtt. Karácsony tájékán pedig mennyivel fennköltebben szólhatna majd a Mennyből az angyal…, amikor a golgotai út jelképei fölött átlebegtetik a kórust, mintegy a város fölé emelkedtetve ezáltal az ünnepi hangulatot. Még Krisztus is megpödörhetné odafönt a huszárosra növesztett bajuszát, büszkén simogathatná a mennybemenetele óta gyarapodó szakállát, és könnybe lábadó szemekkel melléje fűzhetné: – Ez igen, ezek az újpalócok tudnak valamit. Ekkora ötlet megvalósulása láttán a felkötetlen állak hamar leeshetnének, és sült galamb képében szállhatna le a felelősségteljes vállakra az egyetemes béke jelképe.

A kolosszális ötlet javaslattá tételét, majd elfogadását követően, addigi tapasztalatokat negligáló, pártállástól függetlenített összefogás vette kezdetét a testületben. A lépcsőtulajdonos viszont bikamód fújtatva hagyta el az üléstermet, így reagálva le a pénztárcájára sújtó döntést.

Ki gondolhatta ezek után, hogy a problémák már másnap jelentkeznek? Az minden érintett számára elsőre világosnak bizonyult, hogy kizárólag önkormányzati területen épülhet meg a drótkötélpálya tartószerkezete. A domboldali teendőkkel nem kellett foglalkozni, az marad olyan, amilyenné Isten burjánoztatja, de hogy miképpen jutnak föl a munkások, valamint az alapanyagok, a szerkezeti idomok a dombtetőre(?), azt sűrű homály fedte. Szerszámok, élelmiszercsomag még csúzlival is fellőhető, ha már ott tart a beruházás, de az ember, a cement, a víz, a vasszerelvények…? Ahhoz minimum ágyú kellene. Be a csőbe – hangoztatták páran –, oszt bumm, és már fönt is van az, aminek fönt kell lennie – megvalósítható javaslatnak tűnt ez is. Kollektív körömrágást csak egyetlen, de jelentősnek tetsző probléma eredményezett: a nap végeztével mivel lövik vissza magukat a felküldött szakik, mert ágyút mégsem tudnak a tervteljesítésben foglaltak szerint utánuk küldeni. Végül a fogak körömágy közeli helyzetében megszületett a döntés: a munkások maradnak a munka végeztéig fönt, elsátorozhatnak a fenomenális kilátást nyújtó tetőn, egészen közel Isten elégedett tekintetéhez. Úgy vélték, ezzel is emelik a dolgozó pórnép erkölcsi szintjét, fokozzák a város rózsás közbiztonságát. S erre különösen akkor kerülhet sor, ha a brigádot a munkanélküli járadékból élők közül verbuválják. Az ügy érdekében azonnal felvették az illetékes hivatallal a kapcsolatot, amely az ismertetett projekthez ágyútöltet tanfolyamot hirdetett, de miután kevesen jelentkeztek, beidézte az összes A-val kezdődő nevű regisztráltat, s kötelezővé tette a képzésen való részvételüket. Az önkormányzat közben közbeszerzési pályázatot írt ki az ágyú öntésére, megadva benne a kiválasztott hallgatók körében mérhető legnagyobb derékbőséget, mint minimumként elvárt torkolatnyílást. Meglepően szép számban adtak be kivitelezési pályázatot. A nevezők között cukrászipari kft is akadt. Tervkidolgozójuk kürtőskalácsból, jó erős grillázsbevonattal gondolta el az ágyút. Az árfekvése ennek lett volna a legmegfelelőbb, ám számításba kellett venni annak lehetőségét is, hogy a kihelyezése és a használatba vétele között rákapnak a szegényebb rétegek, kóstolgatásukkal meggyengítik a cső falát, s ezzel kudarcra ítélik a város világra szóló fejlesztését.

A lépcsőtulajdonos kiterjedt kapcsolata révén kiszimatolta, hogy a Kálvária-project turisztikai vonzerővel bír, ezért megnyitotta a domboldalon a Retroszocializmus Szállót és meghirdette a Kálvária lentről, fentről és belülről című szabadidős programot – kizárólag messziről érkezők részére. Eleinte az egyes stációk elevenné tételében gondolkodott, ám az első bejelentkezők visszajelzései alapján a keresztcipelő fitneszszalon, a keresztúton való szentelt borral kínálás, a bordaközbe irányuló lándzsadobálás vagy a koponya(hegyi)teke a felmérések alapján vonzóbbnak tűnt, így ezek mielőbbi kiviteleztetésébe fogott. A szolgáltatóházak, mint a Kálvária oldalhajtásai, hamar befutották a domboldalt, a tetőre azonban nem merészkedtek, mert az önkormányzat megkötötte magát és kijelentette: az az övé, ha egyelőre nem is tudja elérni, de ezt mihamarább orvosolni fogja – és sokat sejtetően mosolygott az orra alatt az illetékes aktakukac. Természetesen a lépcsőtulajdonos biztos volt abban, ha a szitán átlát, akkor ezen az emberi allűrön is – győzelemre viszi a saját ügyét.

Mire a fröccsöntéses eljárással kivitelezett ágyú megérkezett, a turizmus beindult, sőt egészen jól jövedelmező ággá nőtte ki magát még a gyorsbüfés fröccsöntés tekintetében is. A bevételekből hamarosan töviskoszorús élményfürdő építésére is futotta a lépcsőbirtokosnak, ahonnan jól lehetett látni az ágyútöltet tanfolyam gyakorlati oktatását, s hallani amint a nagy tudású rakétaember szidja a projektet mérhetetlen zabálással szabotálókat, mert ezzel kieszik magukat az ágyúból. Csak néhány rossz megáldott emésztőrendszerrel rendelkezőnek nem sikerült fölös kilókat fölszednie, így a csőbebújásokat főképp velük gyakoroltatták, a többieket meg futásra ösztökélték a közeli toronyházak körül. Talán erre szét is rebbentek volna a tanulók, ha a bokájukhoz erősített mázsák nem fogják le a lábaikat. Az üvegfal mögötti termálvízből, a benne elhelyezett hát- és nyakmasszírozó berendezések közül, vagy éppen a kalandcsúszdáról szemlélve a lenti teátrális eseményeket, minden vendégben olyannyira magas hőfokon tombolt a megelégedés, hogy a helyükre érkező vendégeknek csak kártérítés fejében adták át lakosztályaikat, amelyekben bányászlámpák és munkásmozgalmi dalok tették hangulatossá az estéket és pitemeleggé az éjszakákat.

Az irigység mételyével fertőzött testületi tagok már azon merengtek napestig, miképpen lehetne megtorpedózni a lépcsőbirtokos arcátlan sikerét, amikor beköszöntött a gazdasági krach és a költségvetésből nem futotta próbalövésekhez szükséges puskaporra sem, nemhogy torpedóvető tankerre. Az arra kijelölt tankerben gyorsan kiállították a tanfolyam sikeres elvégzéséről szóló bizonyítványt, mert már csak ez hiányzott az egyetemes boldogsághoz, majd mindenkit hazaküldtek. Csak az ágyú maradt a helyén, égre meredő csövével magába gyűjtve az őszi esővizet. A hideg beköszöntével és az építkezési láz elmúltával elmaradtak a turisták, az egész Kálvária lentről, fentről és belülről című szabadidős program egyik napról a másikra dugába dőlt. Az ekkor támadt sok-sok siránkozás közepette csak néhány jobb fülű hallotta meg, ahogy a jég elkezdett dolgozni a Kálvária-hegyre meredő emlékeken.