PRÓZAIRODALOM,  TÁRCA

Juhász Zsuzsanna: Holnapminimum

A világ leendő özvegyeinek kellene összefogni, hogy a férjek, a még élők ne igyák halálra vagy ne kössék fel magukat. Mert van már, ahol a gyerekek harmadát özvegyek nevelik.
Tehát főleg a családos férfiak menekülnek a halálba. Hát a nőknek lenne itt tennivalójuk. A nőknek kéne valamiféle mozgalmat, harcot indítani a férfiakért. Csakhogy a nőkben genetikailag nyoma sincs ilyesminek. Ösztönösen a nők semmit sem fognak csinálni, mert évszázezredek alatt arra szelektálódtak, hogy a férfi harcol. A nőért, a területért, a hierarchiában elfoglalt helyért, újabb területekért, fizetésemelésért, a munka jogáért. A nő meg csak követte mindenhova, egyetértve vele, a férfi döntéseivel, és követte, követnie kellett akkor is, ha ellentétesek voltak az elképzeléseik az életről, társadalomról, a még élhető életről.
De most a nőknek nem lehet, nem szabad követni a férfiakat, mert a halálba kellene követni. De ha maradnak, azzal rábólintanak az életre, hogy ez még élhető. Holott egyedül a gyerekekkel még nehezebb lesz nekik.. S akkor tényleg nem marad más, mint harcolni a férfiért. Biztosítani neki valamiféle minimumát a holnapnak. Hogy legyen kedve holnap is felkelni, s ezért megtenni azt, hogy józanul fekszik le. S hogy a szegénység réme ne fenyegethesse a férfit, a nőnek le kéne mondani a gyerekről. Igen, csomót kellene kötni a petevezetékére, hogy a férfi kicsit biztosabban érezze magát. Mert még mindig él a patriarchális szemlélet, hogy a gyerek eltartása főleg a férfi kötelessége. És mivel tényleg ő keres többet, sokat nem lehet tenni. Ez így marad, amíg a nők nem, vagy csak nehezen tudnák eltartani a gyerekeiket. Segítségnek tehát marad a csomó. Viszont a férfiak félnek, hogy jobbra cserélik őket, hát gyorsan gyereket csinálnak a nőknek. Mert gyerekekkel tényleg nehéz lenne elhagyni őket.
S akkor tényleg nem marad más, mint gyerekké tenni őket, mert a nő a gyerekéért mindent megtesz. S a gyerekké vált férfiért s, és ez genetikailag, ösztönösen is klappol. Pillanatok alatt ki lehet váltani a nőkből a segítsét, áldozatkészséget, önfeláldozást, feltéve, hogy a másik, a kiváltó egy gyerek. Sőt, még az öregurak is egy kicsit rájátszanak az ügyetlenségükre, csökkent látóképességükre, hogy a feleségük gondozókészségét életben tartsák vagy fokozzák. A papa egyre védettebbé válik, ahogy öregszik, a mama meg szorgosabbá, fürgébbé körülötte. És jól is van ez így.
De ezeket az életerős, fiatal vagy középkorú férfiakat tényleg meg kellene menteni a haláltól. Ha másképp nem megy, legalább látni kéne bennük a gyereket. Vagy beléjük látni egy gyereket.
Aki tehetetlen, keserű dühében egyetlen kincsét veri szét.
Mikor a feleségét veri.
Mikor azt a nőt veri, aki mindent megtenne érte, ha szépen szólna őhozzá. De naponta megverten nehéz látni bármit is. Belelátni meg főleg nehéz.
S így a fellélegzés lesz az első a férfi halálakor. A szabadulás a folytonos félelemtől, veréstől. Az igaz, a biztos, a kőkemény fellélegzés, amit majd meglágyít a remény.
Hogy az új, a következő férfi más lesz. De annak már nem szül gyereket.
Csak ha muszáj

Juhász Zsuzsanna prózája legutóbb a Szöveten: