Juhász Zsuzsanna: Térfoglalás

Pedig milyen vagesz volt, nem vagány. Nem, nem férfias vagányság, sőt inkább pipec volt. Szépség volt benne.
Szépség tebenned, ahogy mesélted, hogy megtetted. Meg merted tenni, hogy nem fizetsz. Nem, a fogaidért. A koronákért, hidakért, csak hagytad, hogy a fogorvos megcsinálja neked. Engem meg érdekelt, hogy mennyi híd, mennyi korona és hány ülésben került a szádba, mert úgyse fizettél érte. Egyetlen forintot se. Pedig tudtad, hogy a végösszeg hétszázezer lesz, és jártál a fogorvoshoz.
És akkor is szőke voltál, fiatal, kékszemű és csábos. De az az újfajta csábos nő, aki ha kell, ha úgy hozza a sors, hirtelen megokosodik, könnyedén szerez állást, vagy vág bele valami tuti üzletbe. Méltán gondolta hát a fogorvos, hogy fizetsz, fizetsz becsületesen, mint egy katonatiszt. Vagy fizet helyetted egy katonatiszt, aki éppen élvezi, birtokolja szőke-kék szemedet, az ártatlan gyermekiséget tebenned. Téged és az egész énedet soha, mert azt nem engedted senkinek. Valamennyit meghagytál magadnak magadból mindig, saját használatra.
A buta, szemedbe, kékségedbe gárgyult doki meg tán ezt incselkedésnek vette. Én nem tudom, de kitartott szépen, eljutott legalábbis a szádban a befejezésig. És biztos hívogatott is téged aztán a pénzéért, de te kinyomtad. S még azt is el tudom képzelni rólad, hogy hívogatásai megunva megfenyegetted, szólsz a feleségének, hogy te már fizettél természetben. Közben, a fogcsinálás közben, de a doki a végén meggondolta magát, s a pénzt is akarja.
Nem tudom, mert akkor, mikor mondtad, hogy egy forintot se fizettél, én egyrészt meg voltam hatva, hogy él még, él még a magyar virtus, él legalább a fiatalokban, egy lányban legalább. És gratuláltam neked, vagyis jól a tenyeredbe csaptam, örömöm és elismerésem jeléül. Mert majd’ millió forint az a sok pénz. Nagyon sok, annyiba biztosan nem kerültél a dokinak, s úgy éreztem, a nem fizetéseddel valami a helyére került, valami felbillenés egyensúlyba került újra. Hogy te valahogy egy vagy azokkal, akik teret foglalnak valahol éppen a világban. Fiatalok sátorral, gyorsfőzővel és mobilvécével egy bank, egy irodamonstrum, egy végtelenül automatizált gyár tövében. Csakhogy te nem fizikai teret foglaltál vissza, hanem társasat. Te a szociális térből foglaltál vissza egy kicsikét, az emberségesből, az együttérzőből. Még akkor is, ha csak magadnak foglaltad vissza, és alku nélkül, az egészet. Mert az egész pénzt tartottad meg, viszont elmondtad nekünk, hogy mit tettél. Hogy megtetted mégis. Hogy meg merted tenni, hogy ebben az arctalan, haszonelvű világban, ebben az arcátlanul, azaz szégyentelenül kihasználóban, vagy szó nélkül kisemmizőben, te nemet mertél mondani.
Vagyis tenni. Megtenni, hogy nem fizetsz. És közben nem félni. Nem félni, pedig féltél. Féltél a büntetéstől, féltél az orvos bosszújától, féltél a világtól, amiről azt hihetted tán, egyetlen tetteddel a magad képére tudod formálni. A magad becsületes képére, mert fiatal voltál. Fiatal és tapasztalatlan, mint az Isten, aki hitte, hogy elég egyetlen gyermekáldozó tette, hogy az ember örökre megjavuljon. De nem lett jobb a világ, s te inkább már bűnhődni akartál benne, állni, kiállni a bosszút. A doki bosszúját, aki nem jött. Hát te engedte be, te, magadtól a bűnhődést a hasadba, a lelkedbe, az agyadba, mint szükséget. Mint valamit, ami nélkül nem tudsz tovább élni. És most kórházban vagy, és hiába szívták le a hasadban a cisztát, újra növeszted. Véres, gennyes vagy savós, az neked mindegy. Mindegy, hogy mi van benne, csak az orvosoknak nem mindegy. Csak nekik fontos tudni, mert aszerint tudnak majd meggyógyítani.
És nem is sejtik, hogy kell neked az a ciszta, úgy kell, mint egy falat kenyér. Mert nem csak kenyérrel él az ember, hanem társas békével is, s neked a békéhez most ez kell, bűnhődés kell. S akkor nem te foglaltál teret, jó teret az emberek között. Miközöttünk, de úgy, hogy az orvos, a fogorvosod is köztünk legyen, hanem a világ tebenned… A pénzéhes, az extra haszon elvű világ mart ki belőled egy darabot. Vagyis bárcsak kimart volna, de nem, helyet foglalt benned. Helyet, amit te boldogan táplálsz, feltöltesz újra és újra, elvéve az éltető anyagokat, vizet, ásványi sókat meg mifenéket a testedtől.
Mintha megformáltad volna a fogorvos átkait a testedben, hogy soha örömöd ne legyen egyetlen megrágott falatban sem, soha örömöd az evésben. Tudván, hogy egy jókora cisztát is etetsz, táplálsz, minden egyes falattal.

Juhász Zsuzsanna legutóbb a Szöveten: