Sziwery Balázs: Én és a nyár

(Napsugár kérj, és én remélek)

Elszunnyadt ágak korhódásáról a szikra
és lett a pézsmaillatú, delet harangozó nyár.
Odvában egy harmatcseppel
ontja árnyát az időben elhallgatás.

Egy omladozó utcasarkon
kiáltva ugrottam én félre,
és beleszaladva a könnyebb létbe,
találtam a nyárral szemben magam.

Egy oldalon álló szénpor-testünk
most leugatva széjjelszakadt.
És kocsik fénye az utca bája,
elsuhant, mint köd az ablak alatt.

Én és a nyár most csüngve ettük
a megváltás tűz-porát.
Ő hozta a fényt, a felhőt,
én meg a szegényes penész-vacsorát.

Igazi és utolsó szentségtől kisímulva
rázkódott össze angyal-lelkünk.
Visítva, tépve, egymást tüzelve
sziluett-gyilkosokká lettünk.

Bárgyú kacaj mögött rózsa oldalán,
úgy hittük éled, és lélegzik a világ.
Úgy hittük homlokunk könnyezve csattan
üvöltéstől vakult szerelem oltárán.

A nyártól könnyed ágról lehullott,
és lábunknál levélhalmokká magasodott a zörgő halott kín.
Kimúlt dögből, kikígyózó belekből,
most közömbösen az ősz legyint.

Sziwery Balázs verse legutóbb a Szöveten:

Sziwery Balázs: Vers a női mellről