Bence Erika: Cibere

Van, ahol keszőcének hívják, Észak-Magyarországon kiszinek, a keleti tájakon ciberelevesnek nevezik az erjesztett korpa levével savanyított csorbát. Székelyföldön – miként mifelénk, a balkáni gasztronómia közelségében is – megkülönböztetik a „szupá”-nak nevezett levest a testesebb, sűrűbb „csorbá”-tól.

A korpa „mekinje”, ez könnyen kideríthető, de ha a cibereleves szerb megfelelőjét is hasonló módon, internetes kutakodással szeretnénk beazonosítani, pórul is járhatunk. A ciberét ugyanis „cyber”-ként értelmezi a program, és nevetséges eredményt kapunk. De mert a legtöbb (európai) nemzeti ételnek megvan a másik kultúrában is megfeleltethető változata, fordító nélkül sem nehéz rájönni, hogy legközelebbi délvidéki megfelelője a „kisela čorba“, azaz a savanyú leves. Csak az erjesztett gabonalé helyett ma már ecetet, citromot, ritkábban főtt paradicsomlevet használunk elkészítéséhez.
A keszőcéről és a vetrecétől (a tokány egyik fajtájáról), mint a korabeli debreceni diákság, köztük Csokonai Vitéz Mihály legfontosabb étkéről, a Győrei Zsolt és Schlachtovszky Csaba szerzőpáros által írt, 2019-ben napvilágot látott Magyariné szeretője című regényben olvashatni. Híres/hírhedt tanáruk, a magyar Faustnak tartott, a regényben főszereplő Hatvani István gróf konyháján is gyakori étel lehetett a 18. század utolsó harmadában. Ugyanarról a Hatvaniról van szó, aki Balázs Attila Újvidéken, 2020-ban megjelent Magyarfauszt című drámaregényében is szerepel. Nemcsak azért jutnak eszembe az említett „ördögrománok”, mert négynapos erdélyi tartózkodásom alatt minden nap ettem ciberelevest, hanem mert kicsit az ön- és továbbképzés, a korszerű tudásátadás értelmébe vetett meggyőződésem is „savanya” (cibere) lett mostanában. Lehet, hogy fel kellene adni!
Amennyire kiábrándultságom kifejezője lehet, metaforikusan legalábbis, épp annyira „immunerősítő” is a cibere, meg az alkalom, a kulturális diskurzusokról szóló konferencia, ahol a japán animéről tartunk előadást egy multikulturális és interdiszciplináris szekció keretében. Az érdekelt bennünket szerzőtársammal, hogy e – számunkra – távoli kultúra terméke hogyan, milyen kódok mentén lehet mégis elképesztően népszerű a mai tanuló ifjúság körében, nálunk, Közép-Kelet-Európában is. És amíg ennek a hatásnak az összetevőit elemezzük és értelmezzük, majd tárgyaljuk meg – konferenciaszekciók esetében – ritka népes hallgatóságunkkal, vitatkozunk is (a szó pozitív értelmében) a fiatalokkal – megint az említett regényekre és az „ördögnek eladott lélek” jelenségére gondolok. A mintaként „kielemzett” anime, a Fullmetal Alchemist – Brotherhood is ezt az örökérvényű témát boncolgatja – távolkeleti háttér helyett – nagyon is európai kontextusban, itteni magatartásmintákat jelenítve meg. Gyanítom, hogy a mai fiatalokat megszólító ereje is ebből fakad: az emberi lélek gyarlóságáról, a tévedés, az elhibázott döntés kockázatairól, a rossz (itt a diktatúra) szolgálatába állított tudás katasztrófájáról szól. Olyasféle alvilág- és pokoljárásról, ördögi szövetségről, mint amilyen az ókori vagy a keresztény mitológiai történetekben fordul elő; az európai eposzokban és emberiségkölteményekben az Aeneistől Dante Poklán át a Tragédiáig, sőt, a modern filmipar alkotásaiig, mint például a Csillagok háborúja, a most alakuló Dűne-franchise, de a Batman-sorozat is. Mivel hogy a régi irodalmi szövegek befogadási kontextusa elveszett, iskolai taníthatóságuk sikere csak e fordított, a kortárs szövegek (és diszciplínák) felőli megközelítés révén lehetséges. Konkrétan: ha a Faust-téma Goethe drámájának egyszerű „olvastatása” révén már nem értelmezhető sikerrel, akkor a japán anime, a Batman, vagy a kortárs ördögrománok révén igyekszem azt elérni. A konferencia hallgatóságának reakciói nyomán csökken egy kicsit a „cibere-érzés” a torkomban.
Amíg „idegen” nevű székelyföldi vendéglőkben (például: San Gennaro, Bandidos, Amadé) kanalazgatjuk a ciberelevest, az aktuálpolitikáról kevésbé, mint inkább a nyomában kialakuló mentalitásokról beszélgetünk: anyaországiak, erdélyiek, vajdaságiak vagyunk. Aztán valaki csak megjegyzi, hogy mostanság mennyire kétes szerepeket is bevállalnak határon túli közszereplők az anyaországi kultúrában. Mintha fordított lenne a helyzet ahhoz képest, ami a második világháború idején történt. Nekem meg azonnal Végel László Újvidék-trilógiája jut eszembe, különösen a Neoplata, avagy az Ígéret Földje (2013) című része, amelyben fontos szerepet játszik ez a fajta mobilitás és a teherautó, amelyen megérkeznek a Délre, vagy a Keletre áthelyezett hivatalnokok, leuralják és letarhálják a közintézményeket és a hivatalokat, majd ugyanilyen (már nem üres platójú) járművekkel távoznak, integetnek és erősködnek, hogy „visszajövünk”. A térségi kisember meg a lakhelyén marad, és viseli a következményeket. A Végel-regény többek között az „ördögnek eladott lélek” kérdéskörét is tematizálja. Lehet-e a rossz világban, például egy autokrata rendszerben semlegesnek maradni, vagy úgy kiszolgálni azt, hogy ne legyél magad is bűnös? Lehet-e engedményeket tenni a hatalom irányában? Például szemet hunyni a nepotizmus, a pártalapú foglalkoztatottság, a hivatali alkalmazottak alkalmatlansága vagy korlátoltsága fölött? Mintha a hatalmi pártok által uralt intézményekben utóbbiak érvényesülnének sikerrel. A következményeivel meg a mostani tanuló ifjúság szembesül leginkább.
Épp erdélyi tartózkodásom alatt érkezett meg annak a középiskolai irodalomkönyvnek a cenzúrája, amelynek írásában társszerzőként működtem közre. Azért nem sorolható a véleményezésnek ez a formája a recenzeálás fogalomkörébe, mert azt a szakma már korábban elvégezte. Itt most arról van szó, hogy a jóváhagyott, már betördelt kéziratot a hatalmi struktúrába illeszkedő szervezet kijelölte bizottság is átnézi. A jó az, ha olyanokra esik a választásuk, akik nemcsak a rendszer iránti hűségüket bizonyították eddig, hanem szakmai tájékozottságukat, hozzáértésüket, műveltségüket és olvasottságukat is. Ezúttal majdnem szerencsénk van. Csak egyikük javasol olyan (téves) megoldást, legalább negyvenszer javítva ki a kéziratban a helyes alakot, ami nem csupán helyesírási kérdés, hanem műveltségi tény, s csak azt mutatja, hogy a cenzor nem ismeri a magyar irodalom alakulástörténetének adott korszakát. Meggyőződésem, hogy nem egyszerű, személyes mulasztásról, hanem rendszerproblémáról van szó. Nem csupán azért hiszem ezt, mert biztosan tudom, hogy az adott irodalomtörténeti kurzus keretében, amelyet a cenzor is hallgathatott anno, tanulmányozták a kérdéses kultúratörténeti jelenséget, hanem mert jól ismerem a tudásközvetítésnek, az irodalomról szóló diskurzusnak azt a népszerű változatát, amelynek szellemében korszerűnek mondják a gagyit, rugalmasnak a követelmények fellazítását, hagyománykövetőnek az üres formákhoz való ragaszkodást. (Sőt, megfelelő fórumokon szót is emeltem már ellene – azt értem el, hogy lehordtak vagy kétségbe vonták szakmai kompetenciáimat.) Arról a hozzáállásról van szó, amikor lényegesebbnek állítják be, hogy a diák tudja, mivolt az író öreganyjának a neve, mint hogy összefüggésekben legyen képes gondolkodni és szöveget érteni. Mintha fontosabb lenne az, hányban született Goethe apja, anyja, mint hogy értelmezni tudja a tanuló (vagy a hallgató) az ördöggel kötött szövetség jelenségét az európai irodalom alakulástörténetében, de legfőképp, hogy felismerje kortárs jelentéseit a különböző kultúrákban.
A konferencián résztvevő idősebbek közül is többen jelezték, rákerestek az anime jelenségére az interneten. Én meg ciberelevest főzök.

(Az írás első megjelenési helye: Magyar Narancs, 2023. július 13.)

Bence Erika korábban a Szöveten: