Bence Erika: A halál színe: kék

Kritika Edward Berger Nyugaton a helyzet változatlan című filmjéről

Naivitás azt gondolni, hogy egy háborúellenes alkotás, legyen szó regényről vagy filmről – mint amilyen Edward Berger Netflix által forgalmazott filmje, a Nyugaton a helyzet változatlan (2022), s az alapját képező, 1929-ben napvilágot látott regény, Erich Mária Remarque alkotása, a legkisebb befolyással is lehet a globális értelemben vett militáns erőkre és törekvésekre.

Forrás: MAFAB

https://www.mafab.hu/movies/all-quiet-on-the-western-front-272494.html

Jól példázza mindezt az Im Westen nichts Neues 1930-ban vászonra került, Oscar-díjas adaptációja (All Quiet on the Western Front. Rendezte: Lewis Milestone), amely a regénnyel együtt vált az új háborút generáló alakulatok, elsősorban a nácik támadásainak és megsemmisítő akcióinak tárgyává.A háborúellenes műalkotásnak az intellektuális élményadás melletti egyetlen lehetséges hatása – legyen szó, mint ez eseteben is: remekműről – az egyén meggyőzése lehet; felvértezése a háború mint társadalom- és kultúraellenes képződmény propagandája ellen. Ez a kompetencia hiányzik a Nyugaton a helyzet változatlan főhőse, Paul Bäumer (Felix Kammerer) és társai életéből is, amikor könnyű prédájává válnak a környezetükben, sőt, iskolájuk falai között megnyilatkozó háborús uszításnak.  Úgy kerülnek egyenesen az iskolapadból a franciaországi harctérre, a nyugati állóháborúba, hogy lelkesen hiszik: a könnyen megszerezhető dicsőség, a hősi példává válás egyenes útjára léptek. A lövészárkokban folyó értelmetlen öldöklés során azonban nemcsak azt tapasztalják meg, hogy semmi hősies nincs a patkányokkal és hullákkal teli, térdig érő sárban megfulladni, puszta kézzel embert ölni, lángszórótűzben elevenen elégni, vagy az ellenség tankjai által halálra tapostatni: de cél, eszmény, kaland, hősiesség és remény sincs a háborúban. Ez utóbbi momentumok miatt lesz jelentése annak, hogy a korábbi két amerikai-brit produkció (1930, 1979) után most Németország filmipara látta aktuálisnak az időt a világhírű regény filmváltozatának elkészítéséhez.

(A Netfilix hivatalos előzetese)

Itt a két világháborút kirobbantó ország polgárainak múltképe és rálátása érvényesül, ami nélkülözi azt a tipikusan amerikai narratívát, amely a legkegyetlenebb világban és helyzetben is fenntartja az egyéni akarat diadalának vagy legalább erkölcsi győzelmének illúzióját; a kitartás, a lelki erő és a nagyszerűség poétikáját.

Jó példa erre Sam Mendes 2019-es rendezése, a Bergerével identikus térben és időben játszódó 1917 című film hősképe. A lehetetlen küldetésben – a bátyja  megmentése miatt – személyesen is motivált bajtárs halála után Will Schofield őrvezető (George MacKay) egyedül és érdek nélkül marad, de egyéni meggyőződés hiányában, mi több, hite elvesztését követően is teljesíti feladatát. A Berger-filmben diplomatát alakító Daniel Brühlről eszünkbe juthatnak a Becstelen brigantyk  (2009, Quentin Tarantino) végletesen kegyetlen és bosszúálló nehézfiúi. Mindezek, sőt pszichopatikus hajlamaik ellenére is megmutatkozik bennük a személyük mélyén rejlő intellektuális nagyszerűség, a művészi hajlam vagy a humor készsége, és az a meggyőződés is, hogy a jó időben érvényesített bátorság és egyéni áldozat mindent megváltoztat(hatott volna). A Ryan közlegény megmentésének (1998, Steven Spielberg) elrettentően véres jeleneteit, vérzuhatagát is áthatja és belengi a bajtársiasságról, a kiállásról és az erkölcsi megnemesedésről szóló epikus nagyság, miközben a Nyugaton a helyzet változatlan nyers, naturalisztikus és teljes mértékben dehonesztáló képet mutat nemcsak az önmagáért létező, öncélú háborúról, de a katonaság intézményéről is. A regény erőteljesebben domborítja ki a poroszos, durva kiképzésről szóló sztereotípiák hazugságtartalmát, de az új filmváltozat is szemléletesen bontja le ezeket; rendkívül hatásos, döbbenetes és elrettentő jelenetekben mutatva meg, hogy a katonaság férfivá nevelő fegyelmezés, jól kondicionált emberré képező rend helyett a kiszolgáltatottság és az áldozattá válás útjára vezet. Az elvakultság és a durvaság elembertelenít, s ha nem is minden esetben rossz, de önző, érzéketlen emberré tesz. Ilyen például a tisztek cinizmusa a sorozáson, amikor elesettekről lerángatott és kimosott ruhát adnak az újoncokra, s Bäumer észrevételére – „Ez valaki más egyenruhája!” –  az a válasz, hogy: „Nyugodjon meg, ez a ruha már biztosan nem kell a tulajdonosának!” A humánum és a civil élet eszményével való végső leszámolás nagyjelenetét Paul és egy francia katona (mindketten jobb sorsra érdemes kisemberek) között zajló élethalálharc jelenti a bombatölcsérben. Végletes tragikumának és borzalmának kifejtéséhez már  szavak sincsenek, a hörgés, a haláltusa és a kétségbeesés artikulálatlan hangjai közvetítik az iszonyatot. Mi értelme van kegyetlenül megölni egy embertársunkat, ha az évek óta húzódó harcnak, nemcsak értelme, de egy szemernyi eredménye sincs? A szembenálló csapatok egy négyzetméternyit sem mozdulnak előre. A győztes párizsi bevonulásról alkotott dicsőséges kép éppúgy elsüllyedt a lövészárkok vérrel keveredett sarában, mint Paul majdani egyetemi tanulmányai és Kat (Albrecht Schuch) álma, hogy újra boldog családja legyen. A múlt is elveszett – eltűnt egy átlátható és értelmezhető világ, ahol még lehetett tudni, ki a jó és a rossz, hol az ellenség, és hol húzódik a katonai áldozat és a civil élet tragédiái (mint amilyen Katczinsky gyermekének halála) közti határvonal.

A kritika leginkább azért kifogásolja, hogy a film nem követi hűen a regénynarratívát, mert így kimaradt Paul időleges hazatértének epizódja, amelynek során a civil élettel való meghasonlása folyamatáról kapunk képet. Való igaz, hogy az 1979-es filmváltozat (Delbert Mann rendezése) döbbenetes módon rántja le a leplet az otthonmaradottak értetlenségéről, idejétmúlt okoskodásaikról a harci stratégiákat illetően, ám egy ilyen kitérő beiktatása megtörte volna a semmihez sem fogható halálgyár-dinamikát, ami Berger filmjének legfőbb koncepcióját jelenti. Erich Maria Remarque regényének hátországábrázolása  a korszakban napvilágot látott ún. hinterland-regények típusára reflektál. A magyar irodalomban elsősorban Tersánszky Józsi Jenő, Munk Artúr és Kuncz Aladár első világháborút tematizáló regényei ilyenek, részben Darvas Gábor „Mindent meggondoltam és mindent megfontoltam” (1930) című naplója. Számunkra itt azért fontosak, mert hiteles képet festenek a háborús propaganda megtévesztő hatásáról. Mind Munk, mind Darvas beszámol arról, hogy – noha lényesen idősebbek voltak, mint Paul és tizenéves társai – kétségek nélkül ültek fel a hősi retorikának, és jelentkeztek önkéntesen katonának, majd csak az új és pusztító harci modor, a frontharc és a lövészárokháború borzalmai közepette ébredtek rá tévedésükre. Darvas naplóregényében a következőképp reflektál erre az elbeszélő: „Eleinte csak egy kis kirándulási kalandnak számított az egész. Olyan nagygyakorlatfélének. Csak amikor az első halottak véres hulláján ültünk s a sebesültek kínos jajveszékelését hallgattuk, ébredtünk fel. Hohó, itt mégsem vaktöltéssel lövöldöznek.”

Paul Bäumer Berger által elénk tárt történetéből sem hiányzik a civil élettel való leszámolás folyamata, csak harctéri jelenetekbe illeszkedő apró utalások, mozzanatok formájában nyilatkozik meg. Fokozatosan adja fel korábbi eszményeit.

A művésznek készülő, a francia nyelvtudást műveltségi tényként értelmező fiú először, amikor zajt, mocorgást észlel a lövészárok közeléből, franciául kérdezi, ki van ott. Pánikszerűen nyitott tüzére viszonttűz a válasz – kishíján életét veszti. A polgári lét fogódzói és értékkategóriái (tanultság, tisztesség, becsület) teljes egészében létjogosultságukat vesztik a lövészárokban. Az utolsó, amiben még hinni képes korábbi elvei közül, a bajtársi önfeláldozás. Kat értelmetlen halálával ezt az utolsó, életben tartó reményt is elveszíti. Ráadásul barátjával nem is harci lövedék, hanem az általuk (az éhség szorongatottságában) meglopott gazda fiának golyója végez, ami annak döbbenetes példája, hogy a háború minden emberiességet és megértést kiöl az emberből, akár még a gyermekek is gonosszá válhatnak.  Pedig Kathez fűződő kapcsolata, ami egy kényszerű helyzetben felnőtté ért polgárfiú és egy írástudatlan, falusi, de becsületes mesterember barátságának szép példája, a társadalmi különbségek áthidalhatóságának tartalmával gazdagítja szociális érzékenységét.

            Az új film mai befogadója számára (főleg a legújabb háborúk tapasztalata függvényében) már érzelgősnek és hiteltelennek tűnik mind az 1930-as feldolgozásban pillangó után nyúló és lehanyatló kéz metaforikus képe, mind az 1979-es rendezésben elénk állított, lövészárokban rajzolgató, a művészlét eszményét soha fel nem adó katona példája. A film záró epizódja, amelyben a végletes elvakultságot megtestesítő tábornok még a békekötés érvénybe lépése előtti utolsó negyedórában is halálos tűzharcba küldi, és áldozza fel így katonáit: az eszménytelenség nihilhez közel eső világértését közvetíti. Legtömörebben az a mozzanat érzékelteti, amikor Paul hátat fordítva (és fiatal bajtársát is erre késztetve) a parancsmegtagadók azonnali kivégzését statuáló jeleneteknek, elindul az ellenséges lövészárkok irányába. Nincs tovább, „nincsen remény” – parafrazálhatjuk némi anakronizmussal a 19. századi költemény refrénjét. Pontosabban: egy hajszálnyi azért van. A fiatal katona, aki annak köszönheti életben maradását, hogy félelmében mozdulatlanná dermed a lövészárokban, leveszi a halott Paul nyakáról a selyemkendőt, amit az egyik katonatársuk szerzett egy, a harctéren ritkaság számba menő szerelmi kalandja során, s felteszi a magáéra. Úgy is értelmezhetjük, hogy a világot romba döntő, militáns, maszkulin elv helyett az élethez hozzáadó, a halál felett végül mindig diadalmaskodó, fennmaradó feminin életelvet viszi tovább.  

             Több kritikusa kifogásolja, hogy a Nyugaton a helyzet változatlan 2022-es rendezése hatalmas természeti látványképekbe és intenzív zenébe olvasztja a pusztítás naturalisztikus ábrázolását: vagyis esztétizál a borzalmak fölött. Ehhez viszont azt is hozzá kell tenni, hogy a beúszó, másodpercekig mozdulatlannak ható totálképek a hideg szépség feszültségteremtő hatásával élnek, amit befogadói szempontból kellemetlen zenei aláfestés fokoz. Ennek fényében a rókakölyköket közel hozó kép is inkább a robbanás előtti pillanatok rettenetét közvetíti előttünk, mintsem az idill formáit.  

Való igaz, hogy az arcokat és a szemek színét közelképek által tükröztető eleven kékségtől a szín árnyalatait megjelenítő tájképek során át vonultatja fel a harctér és a lövészárkok mindent átható kékes-, majd sárszürke látványait, és ebben a mindent átható kékségben a mustárgáz sárgája és a vér sötétvöröse képezik a hatásos, meleg színeket. Van azonban ennek a kékségnek és szürkeségnek elrettentő jelentése is. A halálra vált ember is elkékül, szürkévé válik az ábrázata. Mint amilyen Paul Bäumer arca az utolsó képen: mintha csak ülne és pihenne. Pedig halott. Reflektálva a bevezetőben említett és tévesnek ítélt elvárásra: az irodalmi szöveg és a reá épülő mozi közvetlen hatást kizárólag az egyes emberre, a befogadóra (legyen olvasó vagy néző, illetve a kettő együtt) képes gyakorolni. Ehhez a feladathoz a Nyugaton a helyzet változatlan új adaptációja mind szöveg-, mind filmnyelvi értelemben adekvát eszközöket érvényesített. 

A kritika változata megjelent a Kortárs Online-on. 2023. január 10.

https://kortarsonline.hu/aktual/nyugaton-a-helyzet-valtozatlan.html

Korábban a Szöveten: