Lelkem egy csillagtalan ég
köpönyege alatt tanyázik.
Addig megyek a fák között,
míg eljutok az utolsó árnyig,
aztán kiterít a sorsom
a megfoghatatlanon túlra.
Új erdőt már nem kívánok.
Fonva van ágaim furcsa ujja,
mint akit kosárrá tettek.
Nem gyümölcsöt raktam belém.
Millió és millió tetvet
szabadítottak fejemre.
Kitartva megyek a fák közt,
azt az utolsó árnyat keresve.
Handó Péter legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?