Virgonc, fiatal telivérként poroszkáltam a széles, nagy fennsíkon,
lábaimmal pedig fürgén ugrattam át minden sziklahasadékon,
amíg a kopár réten itt-ott megbúvó bozót, és a ritkás fűcsomó
között kutattam, akad-e még a fajtámnak valamiféle ennivaló.
Sörényemen a lusta napfény hiún csillogott és úszott végig,
és reménykedtem, hogy szilaj ügetésemet ábrándozva nézik
majd a kancák, ám a Ménes továbbvonult egy másik legelőre,
noha csíkólelkem nem ismerte még az utat, és mindig is dőre
volt, amikor a többiek vándorlásuk közben végre már eltűrték,
ezért aztán újra és újra kiszáradt, téli szálláshelyükön felejtették,
noha a lobbanékony szikra, amely bús szembogarában égett,
örökösen csak felfedezni kívánta a forró, kies andalúz vidéket.
Így a szikkadt tájon, magányos, és kimerült kóborlásaim során
mindenki csodálkozott bár a puszták öntörvényű, nemes vadlován,
mégsem mert senki a közelembe jönni, és felnyergelni a hátamat,
vagy erélyes lángokkal betörni türelmetlen, harcias vágyamat,
és a simogató, gyöngéd szavak sem szelídítettek soha meg engem,
hiába, hogy a lágy suttogások miatt éjfekete bőrömről levedlettem
szabadságomat, és fejet hajtottam, amikor az Istállóba bezártak,
mert bordáim körül sorvadni kezdtek az egykori pegazus-szárnyak,
amelyekkel büszkén nyargaltam a zöld lankákon, amikor csak tetszett –
ám azóta, hogy mennyi nyár múlt már el, és mennyi acélpatkó sebzett
patáimba örökös rabjelet: ezen gondolkozom egyre a szűkös karámban,
én, aki a daliás csődörből mostanra vén, és dühöngő csataménné váltam.
Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten:
Vélemény, hozzászólás?