Vörös István: Halálcsattanás

A bogár belerepül
a kerthelyiség lila
rovarölő lámpájába,
és egyetlen éles hang
kíséretében felrobban.
Néhány hétig tartó életében
minden erre a hangra
való készülődés volt.
Halálcsattanás.
Ha szerencsés, és van
lélekvándorlás, ugyanabban
a pillanatban már valahol
felsír újszülöttként.
Gazdag fehér családban?
Vagy mindegy, hogy hol,
csak ne szúnyog, pióca,
de még csak ne is hiéna legyen?

A mai író-olvasó találkozón
gyerekekkel beszélgettem
a kísértetekről.

Szinte mindegyikük találkozott
már velük. A meghalt szomszéd
háza felé morgott a kutyájuk.

Ott állt az udvaron a két hete
halott bácsi. Azalatt jó hosszúra
kinőtt a szakálla.

Szervusz, kisfiam! – szólt át
a kerítésen.

Csókolom! – felelt a kisfiú,
de közben öt centit nőtt,
barna haja szőkévé fakult,
és a másik utcában
egy kislány váratlanul
szerelmes lett belé.

Vörös István verse legutóbb a Szöveten: