Elmozdulnak a sarokpólusok, –
Kisiklik a Föld forgástengelye.
Ledőlnek betonok, géptrónusok,
S elapad, test(vér) vérpatak ere.
Kőkorszak jő jeges világ helyén,
Azonosítatlan lesz az (h)arcod,
Azonosítatlan szívmagány Ég,
(El)temetetlen (metro)poliszok!

Azonosítatlan reppent (mad)ár,
Hamvába halott kritikus tömeg.
(Vissza)zsugorodó Ősrobbanás,
S jönnek, jönnek földönkívüliek.
Sosem voltunk egyedül, és sose
Élünk, és nem mi által az elsők,
Nem is lehetünk az utolsók sem,
Keresettek s a mindig Keresők!

Sokkolt kvarc, idegbajos elegyek,
Magmába fulladt atommag álma.
S azonosíthatatlan (hó)pelyhek, –
Összekapaszkodó, tüzes tánccal.
Jőnek, mendegélnek Földön kívül-
És belüliek! Mert, magunk sose
Voltunk/vagyunk, eleve is lettünk,
Ha, zárultak, nyíltak édenkertek!

Tenger (el)párolog,- halott a Nap,
Azonosít(hatatlan), mi csak volt,
S (azonosít)hatatlan, mi maradt,
Valaki, – mégis megfog, s átkarol!
Valaki, fogja kezünk, s indulunk…
Valami által, s valahogy, – körbe, –
Ha semmi se az, ami volt, te tudd,
Isten visszahoz majd a Földre!

Balajthy Ferenc verse legutóbb a Szöveten:

Balajthy Ferenc: Sötét anyag