2024.11.05.

SzövetIrodalom

A Szövet irodalmi, művészeti és közéleti magazin  legfontosabb célja, hogy teret és lehetőséget adjon íróknak, költőknek, alkotóknak: kezdőknek és ismerteknek, kívülállóknak és fő ízlésformálóknak, fiataloknak és időseknek

Kezdőlap » Zubornyák Zoltán: Tokaj Expressz -Bástya

Zubornyák Zoltán: Tokaj Expressz -Bástya

A vonaton a téma szinte mindig a színház volt, – mindkettőjük szenvedélye, szerelme – Jani rendezőként, Fortunát friss diplomás színészként akarta és remélte azt a bizonyos világmegváltást, de egyiküknek sem sikerült az üdvözülés, ahogy a keserű évek ezt hamar bebizonyították. Egész pontosan, nem egészen úgy sikerült, ahogy valaha eltervezték.

Tokaj Expressz

Hajnali hét óra ötvenhárom perckor már majdnem részegek voltak a Janival. A vonat fél nyolckor indult a Keletiből, de két feles és két sör – rendes munkástempó – után buta mosollyal az arcukon darvadoztak a büfékocsi sarkában, mint Thália papjai egy tájelőadáson, csak sokkal vidámabban. A világot korán reggel is meg lehet váltani!, évekig így is gondolták és megállás nélkül vitáztak, szónokoltak, érveltek, kiabáltak egymással minden kedden fél nyolctól fél tízig, amíg meg nem érkeztek a melegszívű munkásvárosba, ahogy egymás között nevezték a szocializmus fellegvárát. A pályaudvar mindig megbízhatóan sötét és nyirkos volt, a peronon a még előző éjszakáról ottmaradt másnaposok kéregettek, a hangosbeszélő „a balesetelhárításáról” üvöltött a délelőtti szürkeségbe. (Egyszer lekésték az utolsó pesti vonatot és a restiben éjszakáztak, a legemlékezetesebb közös berúgásuk volt, Jani egy éjszaka alatt elmagyarázta és megszerettette Sartre-ot). A vonaton a téma szinte mindig a színház volt, – mindkettőjük szenvedélye, szerelme – Jani rendezőként, Fortunát friss diplomás színészként akarta és remélte azt a bizonyos világmegváltást, de egyiküknek sem sikerült az üdvözülés, ahogy a keserű évek ezt hamar bebizonyították. Egész pontosan, nem egészen úgy sikerült, ahogy valaha eltervezték.

A közöttük feszülő tizenöt év korkülönbség annyi előnyt biztosított a tapasztalt rendező számára, hogy már előre tudta a sors lépéseit, mint a sakknagymester ha vakszimultánt játszik, s Fortunát lelkes, optimista és önbizalomtól lüktető monológjai alatt legtöbbször inkább ivott, minthogy igazi vitába szálljon vele.  Arcáról a hamiskás mosoly sem józanul, sem részegen nem tűnt el soha.

Friss szerződéssel a zsebében az ifjú színész első bemutatójára készült, tele várakozással és feszültséggel, őszinte és naiv hittel, s arról ábrándozott, hogy a színház tényleg az a mesevilág, amit az ember gyerekként elképzel magának, ahol minden ragyog és csillog, mint egy jóillatú kozmetika, vagy egy pazar ékszerbolt. Ahova majd belép a színesen kavargó fények, a látványos díszletek és jelmezek tündérvilágába, s az élet csendesen és boldogan folyik, amíg véget nem ér. Híres lesz, népszerű és az egész világ a lábai előtt hever majd.

Aztán már az első nap, ahogy belépett a színházba kissé ittasan és ágrólszakadtan, – Janit gyorsan elhagyta a büfében – , megtapasztalta, hogy nem, dehogyis, szó sincs álomvilágról, a színház inkább hasonlít egy gyárra, ahol a színpadon folyik a termelés és ahol fáradt és meggyötört arcok ülnek a különböző irodákban, mintha száz éve ott ülnének, a gondnok kulcsokkal baszakodik, a portás nem akarja beengedni, az adminisztrációnak ő is csak egy utálatos karton, semmit több, amit ki kell tölteni, hogy majd huszonöt évig porosodjon az irattárban. Fortunát össze– vissza bolyongott a hatalmas épületben, senkit nem talált meg első nekifutásra, az irodák több emeleten voltak, mindenféle logika nélkül szétszórva négy szinten. Csak a mindenütt terjengő cigaretta és kávéillat kötötte össze őket az ott dolgozókkal és az újonnan belépőkkel. Itthon lennék? –  kérdezte magától, majd kopogtatás után belépett a gondnoki irodába.

–  A nagyszoba a tiéd – mondta Lovas egy idő után unottan és szájába tett egy, a fiókjából előkotort pirulát, amit víz nélkül le is nyelt rögtön.–  A nagyszoba hétszáz, itt a kulcs, második emelet. A leltárt majd aláírod, a színészház négy villamosmegállóra van, Kiss Gyöngyi lakik a kisszobában. –  mondta egy szuszra és tovább kotort a fiókjában. Kizárólag a színésznők nevét volt hajlandó megjegyezni, a fiatal színészekét nem, –  Minek? –  gondolta – , rövid időre nem is érdemes, csak jönnek és mennek, “máma itten, holnap ott.”

Az iroda neonja álmosan, hidegen és idegesítően vibrált. Lovas sötétkék vászon munkászakót viselt, –  soha, senki nem látta más öltözetben – , pont olyat mint a vasúti hordárok, vagy a sarki zöldséges. Hirtelen felnézett, mintha csak azt kérdezné, hogy te még mindig itt vagy?

–  Kérdés van?

–  Nincs – felelte Fortunát bizonytalanul. A gondnok kezén lévő tetoválást bámulta, az ujjak felső percére mintha BIGE lett volna írva, – mindegyik ujjon egy betű –  de lehet, hogy bike?Apja jutott eszébe, az olcsó és siralmas ábrák az alkarján, – mint akkoriban minden hajósén –  megborzongott egy pillanatra, gyerekkora óta fizikai undort érzett a tetoválásoktól.

Lovas nem tudta, hogy tessékelje ki az új társulati tagot, erősen becsapta a fiókot, mintha pontot akarna tenni egy mondat végére, aztán felpattant és kinyitotta az ajtót.

–  Férfiak férfiakkal tegeződnek, nők nőkkel. Itt ez a szokás. Nem számít a kor. Szevasz. –  mondta útravalóul.

–  Viszlát – hebegte Fortunát , de neki valahogy nem jött szájára a szevasz. A gondnok legalább huszonöt évvel volt idősebb nála.  Fel akarta hívni Katit, de a színházi nyilvános telefon nem működött, a portáról pedig tilos volt a telefonálás.

Bástya

A főiskolás vizsgaelőadást követően az Ódry Színpad melletti Bástya Söröző egyik füstös bokszában, a fapadosban ültek, a pincér már kitette eléjük a három sört. Fortunát boldogan mondott igent a meghívásra, leendő művészeti vezetője és gazdasági igazgatója ültek vele szemben. A hatalmas üvegablakon át látni lehetett a Rákóczi út fényeit, az elsuhanó hetes buszokat, a forgalmas utca zaja otrombán betolakodott a helyiségbe valahányszor kinyílt az ajtó a belépő és távozó vendégek előtt. Az éttermi részt tatarozták, a Tuborg felirat már felkerült a homlokzatra. Szerda este volt,  meglepően sok volt a vendég. De sokszor ültek itt előadások és próbák után! Második otthonuk volt a söröző, rozzant asztalaival, dohánysárga, a plafonnál visszapöndörödő tapétával, a múltból ittmaradt, kifakult csokornyakkendős felszolgálókkal. A főiskolások fújták az étlapot kívülről, ismerték az összes pincért név szerint, azt is tudták, hogy melyiküknél lehet kikönyörögni egy kis hitelt, ha véletlenül – elég gyakran –  úgy alakult. Új pincérekkel szemben kötelező volt a teszt: megszokott intonációjú mondatba szemtelen, vagy botrányos szót illeszteni: Legyen olyan görény és hozzon egy kis sót! Fortunát tudta, hogy az elmúlt négy évnek most itt hivatalosan is vége lesz ma este. Az ország egyik legnevesebb színházi fellegvárába hívták játszani, a sikeres és jónevű főrendező darabjait mindig lenyűgözve nézte a budapesti vendégjátékokon. Most itt ültek egymással szemben, a két öltönyös kíváncsi várakozással, Fortunát leplezett izgalommal kortyolta a sört.

Gallai szólalt meg először –  a cigarettájának füstje folyton a szemébe ment, az élénk pislogás nem segített, bal kezével hessegette a kékesszürke füstöt  –,  és nem fukarkodott a dícsérő jelzőkkel.

– Jó voltál apa, tetszett az előadás. Kevés végzőst láttam ilyen magabiztosan közlekedni a színpadon. Évek óta nem szerződtettem fiatal színészt, rád gondoltam. Volna kedved nálunk játszani?

– Nem is tudom, mit mondjak? – nem volt hozzászokva ahhoz, hogy szembedícsérjék.

– Ne mondj semmit!Ilyenkor az ember befelé örül.

–  Persze, persze, nagyon örülök –  mondta Fortunát. Később, amikor visszaemlékezett erre a beszélgetésre, haragudott magára, hogy nem voltak épkézláb mondatai, úgy viselkedett, mint egy suta kamasz, nem úgy mint egy pályáján elinduló művész. Boldog volt, osztálytársai közül elsőként neki ajánlottak szerződést, a nagybetűs élet kapui kinyíltak, sok– sok év keserves munkája és áldozata meghozta gyümölcsét. Ilyen közhelyes mondatok jutottak eszébe, de olyan hirtelenül és váratlanul jött a felkérés, hogy fel sem tudott rá készülni. Kedve lett volna Gallai nyakába ugrani, de fegyelmezte magát és inkább erősen szorította a söröskorsót. Az embernek nincs minden nap szerződtetési tárgyalása!

Kéry szólalt meg a pillanatnyi csendben, minden mondata előtt mélyet szívott a cigarettájából –  A fizetésed 3600 forint lesz, heti egy útiköltséget térítünk, gyorsvonat másodosztály, a jegyet el kell tenned. Kéry, a gazdasági igazgató magas, szikár, őszhajú férfi volt, híresen sikeres a nőknél, azok közé az emberek közé tartozott, akiknek nem volt keresztneve, mindenki csak Kéry elvtársnak szólította.

– Ha ez így rendben van, akkor alá is tudod írni a szerződésedet – slukkolt az elvtárs és szürke zakója belső zsebéből elővette a papírokat. Egy gyönyörűen csillogó, fekete töltőtollat is tett az asztalra, diszkrét koppanással.

–  Az első bemutatóban kezdesz, a Sepsei Jani rendezi, kitűnő darab, főszereplő vagy – folytatta Gallai.

Minden olyan gyorsan történt, hogy Fortunátnak nem maradt ideje gondolkozni, elmélkedni, kérdéseket feltenni, de minek is?, Gallai szakmai renoméja garancia volt a jövőjére, álmodni sem mert volna jobb lehetőséget magának. A toll aprókat sercegett, próbálta a legszebb írásával odakanyarítani a nevét: Rétmezei Fortunát. Valahányszor alá kellett írnia valamit életében, túl hosszúnak találta azt. Miért nem hívnak engem Tóth Évának?

– Találkozunk az évadnyitó társulati ülésen – mondta Gallai és Kéry, szinte egyszerre. Az asztalon hagyták a sörök árát és sietősen távoztak. Hosszú út várt még rájuk.

Zubornyák Zoltán prózája legutóbb a Szöveten:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

© 2021–2023 | SzövetIrodalom | Minden jog fenntartva | Newsphere by AF themes.