Tóth Olivér: Hajnali kódorgás
a várótermek ajtajaira üvegfátylat vont a szél murmog remegsz
elmélkedsz talán csillagpenészesen rozsdállt félkalapod alól
megvont szemöldököd ívébe kapaszkodik egy épp most karéjából
fogyatkozó hold egy ásítás a magadba fáradtság gyönyörében
a sarkak bányabejárataiban csapdákat kerülgető tenger támad
szürke egerek kezeikben domborított macskák nyája naplementék
sínpárok ha vigasztalnák a múlást egyre másra hullásukban
talán kövérebb mélyebb erszényű lenne a kenguru jelen bája
az üres padok kupék és kihűlt hátú újságlapok olvasd ki őket
az ölelés sajgás és egyedüliség nyomdáiban veretes betűkből
megváltott jegyeidet névtelen határtalan és parttalan országok
kezelik mint kézzel halászók tenyérmágneseikre vonzva mindegy
lidércérzet és kés hajléktalanság telepedik tompa csontjaid közé
a hajnal gramofonjait élesíti az ébredést kürtjeit könnyíti fénylik
míg egy gémnyakú felhő dohossága sétáltat te szellőzteted dereng
tudod kacsint talán vagy elfedez míg az egyik én a másiktól kislisszol
evezőivel mintha lekésné a most induló hazafelé tartó utolsó vonatot
a lapátos cinkosság rádcsodálkozik s mire keresnéd ott azt aki voltál
félálmosságban szemet szúró hitványságod társad minden tényszerű
félárbócra engedett zászlók a könnyek holtbiztos kenuidon utánunk
Tóth Olivér verse legutóbb a Szöveten:
