Tóth Olivér: Magyarország

Göncöleim valaha vonatok voltak,
kisiklott vágányain istenek gyalogoltak,
az egek mellünkre reteszelt csillagukkal,
porban, szélben, vízben oldódó országot gyalultak,
folyóim, hadaim, kincseim, Európa szajhái,
terhelt zsebekből magánszámlákra vonultak,

nyomomban száműzött ikertestvéreim
csordákban vérző kutyákként csaholtak,
nem tudták, nem hitték, szeretsz engem,
nem hitted, nem tudtad, remegsz bennem,
a törődést, amit adtál, sohasem ismertem,
a törődést, amit kaptam sosem ismerted, el,

a vágóhidak közös kábasága húzta fejünket pallos alá,
nyelvescsóktól kivérzett nyakunkon az idő gallérja szenny
jobb ünnep, gyülekezés nélkül tilostemetőbe halni,
Európa siratóasszonyai egyedül, teherbe esve várnak,
szülnének, félnek gyermeküket adni egy meghasonulásnak,
balsors, Jehova utolsó zsoltárait mormolják a Bibliának