Fellinger Károly: Sóhaj és látomás

 
              / Németh Ingridnek /
 
Hekaté Mallarmétől olvas, tetszik 
neki, elbűvöli homályossága,
bármilyen nagy őrültséget el lehet 
képzelni, de egy szó sem lehet abban 
a véletlen műve, tiszta, öncélú
költészet kell, amit csak az arra váró
érdemesek értenek meg, amikor
vitatkoznak, hordóra állnak, csalnak.
A tiszta költészet nem törődik a
valósággal, nem is teheti meg, az
alvilág istennője csak mosolyog, 
lám, lám, az öncélú szépség maga az 
érthetetlenség, otthon vagyok, mert nem
tudom, honnét származom, otthon vagyok,
van hova visszatérnem, semmiképpen 
a múltba, azzal, hogy meggyónom vétkem,
közhírré teszem Isten végtelen bölcs
hallgatását, talán a nyelvén élünk 
valamennyien, a kitépett nyelvén,
Hekaté alvilágában, retteg a 
mag, ha talajba jut, ha vetkőztetem,
a hagyma szemmaró gyógyillata a
halál, rokonszenves, segítőkész, bár-
mikor a hóhérod lenne, még akkor 
is, ha sohasem ismert volna, a szép
versek mögé boszorkányokat rajzol
Tündér Ilona, Hekaté seprűvé 
változtatja a préda fuvallatot,
készülj, nemlét, már a közeledben jár
az Isten, utána meg ott vagyunk mi,
boszorkányok, dúdolgatja egy félbe-
maradt boszorkány szobor, nincs hallása.
Gyógyulj, kincsem, múltam agyag perselye
vagy, kaparós sorsjegyekkel tömve
a persely, törd össze te, ha kérhetem,
én még hinni szeretnék a gyógyulásban.