Tóth Szilárd: Las Meninas

Márványlapok fölött csúsztak, hogy még csak pár lépéssel is úgy fénylett a padló, mintha az ember a világ akváriumának tetején járna. Egy múzeumban csendben kell lenni. Megálltak – egy férfi és egy nő – a Las Meninas előtt.

Fogd meg a kezem. ugye milyen szép a barokk? Mármint a zene? Nem, hanem a festészet, arról beszélek, itt állunk a kép előtt. Van benne valami… valami, amitől felfordul az ember gyomra. Tudod, nem is értem, hogy miért hoztalak magammal. A Barokk olyan, mint egy vajaskenyér, csak éppen a vajas oldalával esett a földnek. A Harmonia Caelestist, azt szereted. Az szép, de az kantáta. Ha a Las Meninas-ból írtak volna egy kantátát, azt is szeretted volna. Szegény ember körül annyi bambaképű micsoda van, hogy én szégyellem magam. De a hercegnő szép. Az Esterházy-kantáta szebb.

Tovább fürkészte a képet, és egy pillanatban, a kép egy centrális pontján megállt a feje. Talán még meg is torpant, meg úgy finoman tett egy lépést hátra.

Te, azok a féleszűek ott minket néznek? Te vagy a féleszű, az ott a király meg a királyné… legalább is a tükörképük.

Egészen olyan volt, mélyen a kép alján, mintha a két ember önmaguk reflexióját látnák a festményen. Az ember elhiszi, hogy ez csak kápra lehet a szem alatt, de a pingált tükör felülete fölött valóban kisimult a festék, és csillogott. Olyan volt egészen, mintha csak a távolból látná magát az ember egy irodaház üvegablakából sápadtan visszaköszönni. Egy pillanatban egy úr, szalad fel a lépcsőn, festékanyaga iramba szállt. Egészen a vászon fényében veszik el. S közben a festmény mélyén a férfival és a nővel egyszerre mozdult festmény tükrében a vörös brokát alatti két figura: kerekre nyíltak a szemek, két ember tükörképem most ott volt, a Velázquez-festmény centrumában.

Ne mozogjatok! – förmedt a férfira és a nőre a mester spanyolul. Majd festett tovább.

(Első megjelenés: Családi Kör. Független hetilap. 2020. december 31.)