Ne nevess ki, de azt hiszem, félek.
Félek, hogy megint megismétlődik
az időtlen ismétlődő, rémes,
élezett sorcsapás, amit nekem
szántak ezelőtt is, míg szép ének
szállt a villanypózna sok csőréről.
Most már nem dalolnak ők sem talán.
Félnek mind, azt hiszem, hogy egyedül
maradhatnak s akkor a talány
mit csőrükben szorítanak, elvész,
s úgy sosem értik meg igazán,
hogy mit is jelent egyedül lenni.
Pedig szeretnék tudni, de mégsem.
Mikor vihar jön fürge villámmal,
százirány szállnak százan, ha dörren.
Ilyenkor, azt hiszem, tényleg félnek,
mert ha száz egyszer százfele röppen
hiába tisztul az ég felettem.
Soha nem talál vissza mind a száz.
Sokan lehetnek, elegen sosem,
a puskadörrenésként bőgő hiány
köztük alszik és ordítani fog,
és akkor szétröppen minden madár,
mert sokan voltak, de nem elegen.
Hiába hiszem, hogy nem akarom,
így vág belém is a penge éle.
S hullhat ezer könnycsepp arcomon,
akkor is csak az lehet majd nekem,
csak ott lehet majd nekem otthonom,
aki és ahol engem földbe tesz.
2020. szeptember 28.
Vélemény, hozzászólás?