Ocsovai Ferenc: Trójai kín

Úgy ragyogtál fel szememben, mint egy égi ajándék,
vagy, mint az istenek által földre küldött békét hozó szándék,
így bevontalak dúlt keblemnek csendes szentélyeibe,
bár korábban háborúm során senkit sem engedtem be ide.

Gondozgattam virágkoszorúidat, és ünnepedre készültem,
ám az est leszálltával a holnaptól egyre inkább megrémültem,
meg, hogy meddőn öltöznek pompába talán tüzeddel ostromlott falaim,
amíg gyanútlan csüngök ez új szenvedélynek kecses, forró szavain.

Beosontál ebbe a fáradt szívbe, és máig nem értem az okát –
igaz, városom nem látott még ily mestermívű csodát –
és óvva intett bár a Múltnak anyi józan, bölcs jele,
hagytam, hogy vérembe ivódjon szépségednek fegyvere.

Hatalmába kerített már végleg mámorító szózatod,
de nem tudtam, hogy testembe majd az egész akháj sereget áthozod,
akikkel azóta is egy örök éjben fosztogatod életemet,
hogy ki ne szakíthassam többé magamból már hivatlan vendégemet!

Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten: