Holczer Dávid: Nosztalgia

Szótlan nézem a semmit.
Ez lett belőled, tessék –
ennyire akartalak.
Pedig még mindig írnék
a mi közösen látott,
kopott diafilmünkről –
villogott és megakadt,
de mi csodáltuk mégis.

Néhány kis képkockája
teljesen belém égett –
még látom hogyan dobod
finom hajadat félre,
s azt is biztosan tudom,
milyen, ha e tenyérbe
csúsznak kedves ujjaid –
bár csúsznának még egyszer!

Illatod még orromban
él rendíthetetlenül,
látom, hogy a két lábad
fadeszkákra miként ül –
és édes hangodat, jaj,
soha nem feledhetném;
ahogyan félénken, halk
suttogásként száll felém.

Emlékszem, hogy gyorsultak
fel az apró lépteid
sietve a mozi előtt –
talán életünk filmjeit
játszanák már, ha nem futsz
s én sem futok oly nagyon –
már késő, sok filmkockát
már nem hány fel a vetítő.

Sosem láthatom hogyan
hajtod fejed vállamra,
nehéz nap után csókok
ezrével hogyan támadsz –
mindezt másnak tartogatod,
de semmiképp nem nekem;
emléked alá bújok
s sírok e kopott képeken.