PRÓZAIRODALOM

Kalász István: Átmeneti korból

Ügyvéd: P. Z. segélyen élt. Immár több mint egy éve, és ezért háááát (itt megakadt a védő hangja), hááát nem voltak barátai, szociális kapcsolatai sem voltak. Jó-jó, ismert egy csomó embert, de azok csak futó ismeretségek voltak, afféle namivanveled? Nem volt senkije, kvázi mert: feleség el, gyerek el. Vagyis egyedül élt. Külső kerületben, a Török utcában. Az ott a külváros, lakótelep, panelházak. És kikapcsolták nála az áramot, sötét volt a lakásban, a sötétség megterhelő, a lélek szenved a sötétségtől. Ideig-óráig volt kapcsolata egy nővel, a nő szenvedélybeteg csoportot vezetett egy alapítványnál. A klub: belváros, pince, önsegélyező szervezet, csoportterápia, alkoholisták, szex függők, éhes drogosok. Igen, a nő ott vezetett hetente kétszer beszélgetős csoportot, ide járt a tanár úr. Itt ismerkedtek össze, és a nő azt mesélte, hogy egyszer éjjel telefonált neki a férfi, és azt mondta, nem bírja tovább, inni fog (vodkát-pálinkát), ha nem jön el hozzá azonnal, erre a nő, pedig az ilyesmi tilos, mégis kocsiba ült, kiment hozzá. A lakására, de persze ez a kapcsolat inkább ártott neki, mint használt.

Nő (1): Ült a sötét lakásban, kérem, P. Z. apatikusan. Kérdésre nem válaszolt. Nem volt részeg, még nem fogyasztott alkoholt, akkor még megállta, hogy igyon, emlékszem, megnyugtattam, simogattam, vigasztaltam, másnap délben mentem vissza hozzá, akkor már jobban volt, írásokat mutatott. Elmesélte, hogy tanár volt, maga írt önmagának dolgozatokat, ilyet még nem hallottam, érdekesnek találtam, hogy valaki önmagának írjon dolgozatot, majd kijavítsa azokat, és osztályozza is. Ez reflektáló, ez jó, ebben van erő, igen, szerette a történelmet, a hősöket. Akik nincsenek ma, mondta, pedig kellenének!

Az öreg bíró maga elé vette a gyűrött papírt, melyen ez állt:
Dolgozat: Mi is a történelem? Erkölcstelenségek, hősiességek sorozata, szerintem. Ilyet tanár nem mondhat, ezt mondta az igazgató. Miért nem? De azt igen, hogy az emberiség története maga a történelem? DE én NEM EZT mondtam. Mondhattam volna, hogy a történelem összefügg az idővel, de nem ezt mondtam. Az ilyen tanárnak nincs helye iskolában, tantestületben, hörögtek nekem a tanárok.

A bíró fáradtan intett, a kerületi kapitányság munkatársa lépett elő, megköszörülte torkát, beszélni kezdett.
Nyomozó: Beszéltem a kollégáival az iskolából, mondták, konok tanár volt, az örök morgolódó, és apróságokon bebarmult. Veszekedett, bomlasztott, így mondták a többiek, igen, elveszítette az önuralmát… És micsodát veszített el még? A családját is, igen, tulajdonképpen mindenét, az egész életét.

Ezen a ponton elhallgatott a fiatal nyomozó, és P. Z., a vádlott, aki addig nem szólalt meg, felállt, beszélni kezdett a vádlottak padján.

P. Z.: Volt családom! Tanár voltam! Szerettem tanítani! Történelmet. Spartacust, Luthert, a hősöket, akik nekimentek a világnak, igen, tanár voltam, de nem szerettem a közösséget, a közösség reguláz, bíró úr! A közösség megfoszt, de azért lettem tanár, mert a tanár egyedül áll a tömeg előtt, és meggyőzi azt a jobb világról. A tanítás: menni a bizonytalanba, a fáradt unalomba, butaságba, a tanterem csatatér… Hogy szorítkozzam a tényekre? De nekem ezek a tények, jó, legyen hát! Átszervezés jött, a gimnázium bezárt, engem átraktak egy másik iskolába! Ott kőműveseket, szőnyegszövőket képeztünk, a közeli iparvárosból diákok özönlöttek az épületbe. Egész nap visszhangzott az üvöltés a folyosón, „adj már 1 cigit”, volt WC-zsarolás, alattomos ütés, a „senkisemlátta, nekimentem az ajtónaktanár úr”, volt drog is, pillangókés, tanárúúúr, adja már meg azt a kettest, jaaa, nem adod? a paraszt rákos takarodj anyádba, dühös lettem, visszafordultam, mit mondtál, te takony, jött a szemberöhögés. Mondtam az igazgatónak a fegyelmi tárgyaláson, hogy én nem bírom, nem tanítok ilyeneknek olyat, ami nekem szentség. A történelem pedig az. A bíró figyelmesen hallgatta a férfit, majd mondta, többé ne szakítsa félbe a tárgyalást, és szólították az iskola dolgozóját, a férfi hajlongva jött, szinte hajlongva beszélt.

Gondnok: A tanár úr reggel bejött az iskolába, veszekedett, hogy a kollégámmal. Emlékszem, P. Z. az egyik diákkal üvöltött a lépcsőházban, a fiú nem köszönt neki, pedig köszönt, nekem mindig köszönnek a gyerekek, erre a tanár úr meglökte azt a diákot, a gyerek falnak zuhant… Nem tudom, ezt senki sem látta. Az igazgató úrral összeveszett, pedig az igazgató úr nem bánt senkit, a felesége beteg, izombénulás, P. Z. persze ivott is, érezték a leheletén a diákok az alkoholt, a rágógumi nem segít, de ezt a pedagógus nem tudja.

És ekkor a fiatal ügyvéd ingerülten szót kért megint a bíróságtól, majd hangosan felolvasott P. Z. lakásában talált irományaiból.
Dolgozat:
Mi a történelem? Hannibál? Akhilleusz? Héraklész? Nagy Károly? Mi tehát a történelem? Nem tudni. Mondtam a diákoknak, hogy a történelemírás nem képes leképezni hitelesen a történelmet, sok a hamis forrás, hazudtak a múltban is. Végül az üres lakásában csak a saját dolgozataimat írtam, javítottam. Hősökről írtam, Arminiusról, Fra Diavolóról, arról, ha baj van a világban, hősökre van szükség. A gondoktól függ a hős személye, gondból van ezen a világon elég. Valaki azt mondta nekem, hogy végtére ugyanazt írja az ember. Hogy mit? A konstantini fordulatot? Azt is.
A fiatal ügyvéd elhallgatott, körülnézett, a teremben nevettek az emberek, zavart elme ír ilyeneket. Az éhség, a nélkülözés megzavarta védencét, hangokat is hallott, fűzte hozzá az ügyvéd, a bíró leintette, és ekkor a barátnő barátnőjét szólították a folyosóról.

Nő (2): A lakótelepen élt a tanár úr. Volt egy fia, P. Z. azt mondta, a fia fontos neki, meg a felesége is, de annyira nem, hogy könyörögjön a nőnek, mert azt is mondta, a szeretet imádkozhat, de soha ne könyörögjön. A barátnőm ideig a tanár szeretője volt. Igen, a barátnőm fiatalabb nála, a barátnőm nem akar gyereket, nem akar családot, a barátnőm tanulni akar, jó családból származik, apja igazgató, anyja ügyvéd, a barátnőmnek szép lakása van, szülei autót vettek neki, barátnőm nem iszik, nem drogozik. Abba a függő klubba azért járt le, mert kellett a diplomájához a praktikum, aztán bevallotta, a klubban vonzódni kezdett a koszos, elvadult lelkekhez. A barátnőm így nevezte őket. Koszos, elvadult lelkek! És ilyen volt a tanár úr is, aki telebeszélte a barátnőm fejét arról, hogy a lélek elvesztése a legrosszabb, ami történhet velünk. Barátnőm hitt neki, elveszítette a józan ítélőképességét. Szomorú történet ez, nem volt közöttük szerelem, kellesz nekem, gyenge vagyok, és ha segítek rajtad, jól érzem magam. És a barátnő ekkor lehajtotta a fejét, mosolygott.

P. Z. mozdulatlanul hallgatta a kettes nőt, a tanút, közben nézte a falat, a címert, benne a kettős keresztet. Szívesen szólt volna arról, hogy nem kellene olyan dolgokkal foglalkoznunk, mint a konstantini fordulat. És ekkor az ügyész (46 éves) felállt, és azt mondta, mégis hallana P. Z. volt barátnőjétől ezt meg azt. Hogyan is írt a vádlott a gyilkoló hősökről például? Jöjjön ki megint előre a tanú, és a barátnő előlépett, beszélni kezdett.

Nő (1): Nem csoda, hogy labilis volt. Aki éhes, labilis. Ő meg éhes volt, depresszív. Agresszív és csupa szív is, persze. Azt mondta jó, ha vele vagyok, ha ott alszom nála, ha érzi a hajam illatát… És hogy miket írt a dolgozatokban? A hős jelleme is fontos, mondta mindig, nemcsak tettei. És magyarázta, hogy az emberek bizalmatlanok a hősökkel szemben. Miért? Mert a hős szót ellopták, az értelmét elvették. Tudom, zavaros ez így, és a legszörnyűbb, hogy én, mint pszichológus, nem vettem észre, hogy a vádlott a felbomlás felé tartott.
Ezen a ponton a tanú sírni kezdett, az ügyész megnyalta érdes nyelvével az ajkát, majd délre járván, az öreg bíró ebédszünetet rendelt el, és mindenki megkönnyebbülve ment ki a teremből, P. Z.-t pedig visszakísérték a cellába.

A vádlott ügyvédje a közeli büfében ebédelt, és ott az asztal fölé hajolva átfutotta az alább következő aktát. Jegyzőkönyv: P. Z lakása: XX. kerület, Török utca 45., kilencemeletes panelépület, a lakás a földszinten található, a folyosói üvegajtó zárva, azon a folyosón két lakás található, a 4-es szám alatti P. Z. tulajdonában lévő ingatlan. A lakást jelzálog terheli, banki kivonat mellékelve. A lakásban már nincs áram, a lakás területe 52 nm, konyha, fürdőszoba, a nagyszoba, két félszoba. A konyhabútort kitépték, a nagyszobát kivéve a lakás bútorozatlan. Ott szekrény, kanapé, asztal. A mennyezeten szennyeződés. A szőnyegpadló elázott. A ruhás szekrényben szerszámok, konyhai edények. Az egyik kisszobában összetört bútor. A padlón papírlapok hevernek, a fotón látható a lakás állapota. A fürdőszobában, a mosogató alatt műanyag vödörben volt pisztolyhoz lőszer. Képek (12 db. jpg formátumban) mellékelve.

És az egész lakásnak végtelenül szegény szaga van. Ezt az utolsó mondatot nem írták bele a rendőrök a jegyzőkönyvbe. Ezt csak az ügyvéd gondolta.

A szünet után új tanút szólítottak.

Tanú (1): Igen-igen, az akótelepen lakom én is. Igen, ismerem a tanár urat. Igen, P. Z nem aludt, láttam a lakásomból, hogy éjjel égett nála a villany, járkált fel-alá a szobában. A lány, a barátnője hozott neki hamburgert a benzinkúttól, de attól hányt, zsíros volt az étel. A lány italt vásárolt neki a sarki boltban, ha P. Z. könyörgött a lánynak. A telepen sok a munkanélküli. Bíró úr, ezek az emberek ülnek a padokon, beszélgetnek, viccelődnek, isznak. És este nem szabad kimenni a házból, van egy banda a telepen, megtámadják az embert, a hajléktalanokat verik össze azért, hogy húzzanak el a telepről… Tessék? Nem, P. Z. felesége nem járt a telepre, a fia kijött néha, hozott kenyeret, bort, ezt aztán P. Z. megosztotta a parkban a többiekkel. Ja, felolvasott nekünk, beszélt zavaros dolgokat. Emlékszem, arról mesélt, hogy nem tanította a római történelmet a diákoknak, mert a rómaiak készítették az első horror(film)t, amikor egymást mészároltatták a hős gladiátorokkal. Tessék? Kérem, ma mindenki ideges. A tanár úr azt magyarázta, hogy mi a tombolást tanuljuk, a düh megvetendő dolog. A harag a főbűnök egyike. A jóra való restség is! Persze, hogy kiröhögték! És ki viseli el azt, ha állandóan kiröhögik? Igen, ezt a tanár így magyarázta.
Ezt mondta a 44 éves tanú, aki mosolygott, láthatóan élvezte, hogy végre senki sem szakítja félbe.

A bíró ásított, kávéra gondolt, majd arra, milyen buta arcú ember áll itt előtte, aztán intett, jött a következő tanú, aki mérnök volt valamikor.

Tanú (2): Honnan szerezte a pisztolyt, a pisztolyt? Bíró úr, a piacon vehette. Gyakran volt kint a pályaudvar mögötti piacon, az árusok ismerték, P. Z. is árult, a műszaki cikkeit hordta ki, tévét, rádiót, fényképezőgépet, telefont, a piacon lehet mindent kapni, kerékpárt, ruhát. Nekem azon a piacon ukránok pisztolyt ajánlottak töltény nélkül. A tanár úr utálta a fegyvert, mégis volt fegyvere, nem értem, a fegyver drága dolog. Miből fizette ki? Amúgy P. Z. nem fizette a gázszámlát, nem vett bérletet, a kábeltévéjét kikapcsolták, az áramot is, enni alig evett, megcsúszik az ember, nem fizeti a számlákat, aztán lekapcsolnak-kikapcsolnak mindent a lakásban, nincs tévé, mindent el kell adni. Végül csak könyv marad, de a könyv nem eladható, és jönnek a behajtók. A kigyúrt állatok üvöltöznek, lefújják az embert könnygázzal, na, ilyenkor szakad meg az emberben valami.

A fiatal ügyvéd ekkor biccentet, intett, nincs kérdése, mert úgy döntött, felolvas a bíróságnak P. Z. írásából egy részletet, mert fontos, hogy megértsék, milyen ember a vádlott.

Dolgozat: Milyen legyen a jövő? Legyen benne könyv. A könyv a palackposta az időben. A remény. Az írás adja át a tudást, a rómaiak pl. adták így tovább a görögök tudását, köszönet érte, ha nem is gondolkodtak amúgy a rómaiak. Amúgy a reneszánszban teremtődik meg az igazi könyv. Kérem, Isten szóban teremt, az ember írást teremti meg, mit teremt meg az írás az embernek? És zene is legyen! És legyenek hősök. A hősök viszik tovább a reményt.
A teremben csönd lett. Senki sem nevetett. Az ajtó mellett egy idősebb tanár ült, lopva megtörölte a szemét. És ügyész a nyomozót szólította megint.

Nyomozó: Igen, a vádlottat bántalmazták a ház előtt. Tudunk a fiatalkorú bandáról, ők voltak, de a P. Z. nem tett feljelentést. Tudjuk azt is, hogy vett újságot. A hirdetések miatt, állást keresett. Érdeklődött a boltban is, alkalmi munkát akart, de senki sem segített rajta.

Nő (1) (bekiabál) Hogyan segíthettem volna? A szüleim ellene voltak, nem bírtam sokáig kint nála. Jött a fia, kiabált vele, jöttek a behajtók, üvöltöztek, berúgták a lakásajtót, a sarki boltban ordítottak, mert tartozott, nem vitte be a pénzt. Mindenki üvöltözött, velem soha nem beszélt így senki. És P. Z. nem jött a klubunkba sem. Ivott, üvöltött, nem, ezt nem bírtam, elég volt, védenem kellett önmagamat. Sajnálom. Egyszer meg is ütött, az apám erre azt mondta, nem szabad tűrni. És éppen P. Z. ment el biztonsági őrnek? Az ügyvéd azt mondta, nem tettem semmi büntetendőt.

Az ügyész felnevetett, legyintett, a hallgatók is nevettek, a lány sírni kezdett.

P. Z. (felállt, üvöltött) Min nevettek, hülyék? A telepen elég, ha az ember visszaszól, megütik. A saját házam előtt ütöttek meg. A belvárosban jobb a helyzet, őrzik a bankot, a plázát, a pályaudvart, a parkolót, a metrót, a szállodát, őrzik az irodaházat. Kamerával figyelnek. Éjjel, nappal. Rengeteg biztonsági őr van városban, és egyre többen lesznek, ha haladunk a központ felé. Mindig keresnek új őrt, vagyonőrt, és a keresés bekerül az újságba, a kereső megveszi a lapot, a hirdetés így szól: Belvárosi vállalkozás vagyonőrt keres, napi 12 óra, biztos kereset, fiatalos csapat, elvárás: alkalmazkodási képesség, jelentkezni: telefon. Persze olvastam a hirdetéseket, telefonáltam, mondtam, hogy tanár voltam, mindent vállalok.

Ekkor a biztonsági őrök visszanyomták-lökték a vádlottat a helyére, a fiatal ügyvéd nyugtatóan P. Z. vállára tette a kezét, a bíró pedig figyelmeztette a vádlottat, nem szólhat így közbe. Mert baj lesz! És ekkor P. Z. fia (16 éves) jött be a folyosóról, őt hívták tanúzásra.

P. Z. fia: Apám egy éve változott meg, agresszív lett, nem csodálkozom, hogy a telepen összeverték, a bútorokat összetörte, édesanyám szakított vele, igen, régen tanár volt, az iskolában veszekedett a kollégákkal is, pedig a főnöknek mindig igaza van, nem? Tudom… Ebben a pillanatban megszólalt a fiú zsebében a mobiltelefon, a bíró, az ügyész egyszerre szóltak, kapcsolja ki, a fiú vigyorgott, megvonta a vállát, kiment.

P. Z. ült, nézte az ajtót, arra gondolt, ha most szólhatna a bírósághoz, azt mondaná: Tudják, két évvel ezelőtt azon gondolkodtam, nyaralni viszem a feleségemet Egyiptomba. De a régi iskolát bezárták, az újból kirúgtak, az utcára tettek, a feleségem elhagyott, azt mondta, hogy furcsa vagyok, így mondta mindig, furcsa vagy. Lehetséges, hogy furcsa vagyok. Veszekedtem, ha nem tetszett valami. Mert azt éreztem, ha nem teszem, akkor mindent elárulok. A feleségem magával vitte a fiamat, a fiam vitte a komputerét, a feleségem barátai vitték a bútorokat lakásból, a postás hozta az ügyvédi levelet. Ittam persze. Ittam. Reggel néztem az ablakból a parkolót, emberek ültek az autókba, indultak dolgozni, délelőtt a buszmegállót figyeltem, a várakozókat, az emberi zajba-beszédbe menőket. Én voltam a házból a senki. Fájt a fejem, feledékeny lettem, nem mentem sehová. Rengeteg időm volt, és amiből sok van, az értékét veszíti, ha nem beszél az emberrel senki, az ember felejteni kezd. Először a jelent, aztán a múltat veszíti el, a jövőtől félni kezd, nem tud jól beszélni, csak ismétli ugyanazt. Ezért írtam dolgozatokat. Jött a fiam, beszélt, mentem a klubba, ott mindenki magáról beszélt, nem bírtam, kijött hozzám az a nő a klubból, jó volt hozzám, szedd össze magad, mondta. Igen, ezt mondták mindketten, a nő és a fiam. Összeszedtem magamat, de nem úgy, ahogyan akarták. Írtam dolgozatot magamnak! Hogy megmaradjon az agyam, a padon ülő munkanélkülieket-haverokhoz kimentem, felolvastam nekik a dolgozatomat. Nem nevettek, ez nem igaz. Figyeltek rám, jó volt tanítani. Megint mentem felfelé az életben! Igaz, megütöttem a fiamat, megütöttem a nőt is, de nem a sors, a kimerült világ döntött felettem. És tudom, borzalmas, amit tettem. Tudom.

Az ügyész felállt, unottan felolvasott a jegyzőkönyvféléből: 11.23-án 11:02. perckor P. Z. vádlott buszban ült, utána villamoson, utána gyalog ment a G. utcán. Ott mintha rá szakadt volna az ég, a vallomásában ez áll, ezt így mondta, mert… idézem: Sziréna szólt a házak között, repülőgép zúgott a város fölött, szédült, ez idegesítette. Aztán a vádlott az aluljáróban haladt, ment az áruház hátsó bejáratához. A portás beengedte, igen, várják magát, ott a lift. A vádlott azt mondta, köszönöm, harmadik emelet, ott jobbra, ment, kopogott, jöjjön, mondta valaki bentről. P. Z. benyitott, az asztal mögött ott ült egykori tanítványa, a tanú (D.), akit régen megbuktatott.

Miért bukott a volt diák? D azért bukott, mert nem tudta ki volt Szolón, Hitler sem érdekelte, nem tudta, hol van Jeruzsálem. D. apja eltűnt, anyja konyhán dolgozott mosogatóként, voltak testvérei, az egyik bátyja lopott állítólag. Nahát, mondta aznap volt tanítványa D., a tanár úr! Már nem vagyok tanár, az állásra jelentkeztem. Erre D. vigyorgott, tanár úr, várjon… maga beszélt a fordulatról, mi is volt az, csettintett könnyedén, P. Z. nem értette, mi a fenét akar tőlem, gondolta dühösen, ja, tudom már, mondta végül, a konstantini fordulatról beszéltem akkor, és D. felnevetett. Igen, amikor minden megváltozik. Ugye? Na, ezt megjegyeztem. Amikor hős lesz a… mindegy, akkor ez most olyan fordulat. Most minden máshogyan van, maga nem tanár, maga áll előttem, állást akar tőlem, tele az utca munkanélküliekkel, igaz, tanáááár úr? Akarja ezt az állást? És P. Z. bólintott, D. vigyorgott.

A bíró a vádlottra nézett, majd intett a teremőrnek, és újabb tanút szólítottak a folyosóról.

Nő (3): Minden héten jönnek új biztonsági emberek az áruházba. Akinek rendben vannak a papírjai, azokat az épületben használják, akinek nincsen rendben az okmánya, azokat az őröket a parkolóba küldik ki. Mert feltörnek kocsikat, lopnak, a tanár úr jött kint volt a parkolóban, ott járőrözött, tolta a bevásárlókocsikat, nem volt semmi baj. Aztán D. akarta, hogy a tanár úr bent legyen az áruházban. Benti őr legyen, igen, ez szokatlan volt.

P. Z. közben ült a széken, eszébe jutott, ahogyan: állt az áruházban. És ott látta meg a nőt, éppen sampont lopott-rejtett a kabátja alatt, jöjjön csak, mondta a nőnek határozottan a pénztár előtt. Kísérte a nőt hátra, a sötét folyosón nem volt senki, a nő könyörögni kezdett, kérem, egy ilyen áruház nem (is) veszi észre, ha elvisznek valamit. Az ilyen bolt magából, belőlem él, és a nő folytatta, hogy verte a férje, a férfi egy hónapja lelépett, a bútort, a pénzt elvitte, nincs mit enni, a jövő héten kap pénzt. Engedjen el, tanárnő voltam. P. Z. állt a sötétben a nővel, érezte a forró leheletét, a nő sötét szeme villogott rá, igen, a nő arca közel volt, és P. Z. megkérdezte, mit tanított, a nő azt válaszolta, Ágnesnek hívják, történelmet tanított. Ez a mondat megütötte, P. Z. lelkébe karmolt, kinyitotta a biztonsági vasajtót, te jó ember vagy, mondta Ágnes, még találkozunk, és P. Z. kiengedte a nőt a sötétbe. És évek óta először boldog volt. Másnap?

Másnap állt az áruházban a krémek, babaolajok között, ekkor bukkant fel Ágnes, P. Z. mosolygott. Ágnes, mondta, azt hitte hozzá jön, Ágnes nem mosolygott vissza. Hogy vagy, kérdezte, Ágnes bólintott, jól vagyok, mit csinálsz este, kérdezte P. Z. megint, Ágnes a fejét rázta, nem hiszem, hogy ez jó ötlet, ő csak nevetett, átölelte. És ekkor jött ki D. a polc mögül, és mondta, hogy Ágnes az ellenőrök ellenőrőre. P. Z. őt engedte el. Teszteltek, megbuktál tanár úr, és még azt is mondta, takarodjon az áruházból, a bérről meg ne is álmodozzon.

Ágnes: Tisztelt bíróság, a munkámat végzem. Sajnálom.

Az ügyész P. Z.-t szólította, a tanár beszélt.

P. Z.: Jött a biztonsági őr, menjek, mondta. Én is őr vagyok, magyaráztam, nem érdekelte, fogta a karomat, húzott, kilökött az utcára. Tudják, ha az embert kilökik az utcára, nézni kezdi az eget. Álltam a lármában, néztem az eget, a házakat, az autókat, a buszokat, a piszkos járdát, megint az eget, azt éreztem, minden mindegy, és én mindenkinek mindegy vagyok ezen a földön. MÁR. És a világon annyi a fájdalom, és én nem teszek ellene semmit. Aztán mentem Lementem az aluljáróba. Néztem az aluljáró plafonját, a hajléktalanokat a borral, villamosra szálltam, majd másik villamoson álltam… D. megint bekiabált a bírósági terembe, bíró úr, elengedtem volna, sajnáltam, a tanárom volt ez az ember, de a szabály, az szabály.  

És az öreg bíró az elmeorvos szakértőt szólította, de a doktor nem érkezett meg, így ismét a nyomozót kérték.

Nyomozó: Bíró úr, a vádlott a villamosra, 17.45 perckor szállt fel, a G. utcai megállóban, a villamos a 89-es villamos volt, a vádlott az első kocsiba szállt, az említett szerelvény két kocsiból áll, a vádlott nem tudni hová ment, nem fogyasztott alkoholt, gyógyszert vett be, valamit a vérnyomásra, toxikus anyag lehetséges, nem tudtuk kideríteni, és lőfegyver nála volt, nem tudni, tervezte-e, a villamos zsúfolva volt. Öt megállót utazott, a B. térnél sokan leszálltak, ott még több utas felszállt, és akkor a következő megállónál, H. utcánál a vádlott szóváltásba keveredett.

Az ügyész ismét P. Z.-t szólította, a vádlott ülve maradt, beszélni kezdett:

P. Z.: Aznap, pénteken utaztam a villamoson haza, ültem, néztem kifelé, velem szemben fiatal fiú zenét hallgatott. Soha nem értem, miért kell mindig ez az átkozott zene. Az ember éljen önmagából! Mögöttem férfi állt, fogott egy szatyrot, a zacskót nekem lökte néha, igen, a vállamnak! Attól az áruháztól volt a reklámzacskó, ahonnan D. kirúgott. A villamoson szólt a zene, egy férfi láncfűrésszel szállt fel, a villamosvezető szólt, nem szállhat fel, a fűrész veszélyes! A férfi üvöltött, azanyád teszemét, nem akart leszállni, leköpte a vezetőt, a villamost, az ablakot, két utas lelökte az öreget. Mentünk tovább, igen, a feleségemhez indultam, hogy beszéljek vele, már nem tudom miről, megint szólt a gyerek telefonja, ez az örökös mobiltelefonos vijjogás, telefonáltak egyre, a zacskó a vállamhoz ért, a villamos zúgott, ekkor felszállt két banda gyerek, megismertem, azok közül, akik megtámadtak, rugdaltak a ház előtt, megint ütött a zacskó a fájós vállamon, sziszegtem. A fiúk röhögtek, mutogattak, a villamos zúgott, rohadék, mondta az egyik, igen, elővettem a pisztolyt, lőttem feléjük, az egyiknek a nyakát találtam el, a másiknak a vállát, valaki megütött, lőttem rá is, egy férfit lőttem mellbe, sikoltottak, üvöltötték, lőőőnek, segítség, a villamos megállt, mindenki lerohant, maradtam egyedül, csönd lett.

Végre csönd lett. Aztán szirénáztak. Igen, az agyamban is.

A villamoson, az ajtó előtt feküdt a meglőtt fiú és nyögött.

Odamentem, megnéztem. Arra gondoltam, meg kellene ölnöm magamat. De nem tettem. Nem volt erőm, iszonyatosan kimerült voltam.

Aztán, így mondták később, meglőttek a rendőrök. A vállamon. Azt hitték, megölöm a sebesült fiút. Mintha helikopter zúgott volna felettem. Aztán felébredtem a kórházban. Majd zárkába kerültem.

Beszélgettek velem nyomozók. Komolyan, hosszasan. Olvashattam megint. Most itt vagyok. Nem emlékszem mindenre, nem emlékszem, hogy fenyegettem volna bárkit.

Bíró: Mit szeretne még mondani?

P. Z. felállt, hosszasan nézte a bírót, a tárgyalóteremben ülő embereket, nézte, ahogyan őt nézték, majd azt mondta): jó volt bezárva lenni. Pihent, aludt, gondolkodott azon, hogy rossz kor az, amelyik ilyen hősöket vet ki magából a világra, mint ő, de ki tudja, egyszer minden másképpen lesz? Hiszen a tisztességről van szó, és akit eldobtak, mint őt, annak nem kell félnie már semmitől, és ezért ha a bíró majd felszólítja a teremben jelenlevőket, hogy az ítélethirdetéshez álljanak fel, neki nem kell, ő már felállt. Megint.