PRÓZAIRODALOM

Kiss Tamás: „Next Stop is Viet Nam” Country Joe dala nyomán…

„One, two, three what ’ re we fightin ’ for? Don’t ask me I don’t give a damn. Next stop is Viet Nam….One, two, three, Open up the pearly gate. Well ain’t no time to wonder why. Whoope We’re all gonna die…”

Agyvelőüvöltés…Vér-robbanások sárral, pokoli tüzes Nappal, napalmmal, éjjel és nappal…Számba spriccel a mellen lőtt bajtársam vére, forog felettem a füstös ég szemete, zúgnak a lélekharangok bennem, halál-tüzijáték dereng szennyes agyvelőmben, és ordítok, hogy „segítsetek, segítsetek, segítsetek…”, mert elveszek és eltemethettek, ha egyáltalán megtaláljátok szitává lőtt tetememet…”Ne lőjetek, ne lőjetek!” – mi nem akarunk lőni bennetek, mi befüveztünk csupán egy csöppnyit itt, hogy ne tudjunk arról, hogy mi ez az egész…Mert ti talán tudjátok, akik lőtök ránk? Csak monoton zakatol bennem egy dal, amit senki sem ért, senki sem hall, és amit minden nap átköltök nektek ó nagy hazafiak, akik a halálba küldtetek minket…

Hát gyerünk, gyerünk, gyerünk anyák
Szerte szét a világokon át
Adjátok oda gyermekeitek
A csatáknak, hogy hősök legyenek

De ne sírjatok többé soha már
Ha ölelés helyett koporsójuk vár

1, 2, 3, miért is harcolnánk?
Ne mondd, hogy nem tudod ám
Ez itt épp Viet-Nam!
1, 2, 3, ne félj hát apuskám!

Ha megúszod megőrülsz tán
Ha nem, hát a menyország vár!

És csend és csend és csen és csend
Szitakötő zúgás és újra csend
Madárdal-álom és robbanás
Szétszakadó szívdobbanás
Majd halálzúgás és semmi más…
Vége, vége, vége, vége már…

1, 2, 3, miért is harcolnánk?
Ne mondd, hogy nem tudod ám
Ez itt épp Viet-Nam!
1, 2, 3, ne félj hát apuskám!
Ha megúszod megőrülsz tán
Ha nem, hát a menyország vár!

És semmi, semmi, semmi, semmi, csak semmi-lét és semmi –  és lét, lét, lét, lét, és lét, máslét, máslét, máslét, máslét, és dumm, dumm, dumm , dummm dudumm, és dumm, dumm, dumm, dumm, dudumm…, és széttépett megsárgult, csontokra fagyott lélek-falevél, lekésett vonatra hulló hamulevél, és sírás, sírás, és sírás, nem hallatszó jajok, mantrák, földön csúszó élő csigák, csalitzaj, szárnyrebbenés-álom, aranyhíd- kacaj…3, 2, 1 és zéró…

Ablakok voltunk…Ma már felismerhetetlenek…Romhalmazzá tették gazdáinkat – a falakat. Míg voltunk, addig is csak szűkebb-tágabb rések voltunk, külvilágot fogadtunk, belvilágokat takartunk, vagy mutogattunk. Lényegében semmik voltunk, puszta keretezett levegőkockák. Mi, egyébként, egészen különleges létezők vagyunk. Minket lebombázni sem lehet, mert a semmivel nem lehet elbánni. Ha leomlanak a falak, akkor elveszítjük létünk értelmét, a sejtelmességet. Mikor már nem vagyunk, akkor derül ki rólunk, hogy az élő érzőknek mily fontosak is voltunk. De amúgy is, mert, ha minden ablak elpusztul, akkor csak a végtelenül nagy semmi marad, és a falaknak sem lesz már értelmük, mert ők sem lesznek már. Az ablak lényege ugyanis a funkcióval bíró nem létező, az „üresség” egy pótolhatatlan formája, ami maga a lényeg – mondta egykor egy keleti filozófus…

Kunyhók voltunk…Nádból, sásból, pálmaágakból, fakéregből, és mindenféle növényi rostból, amivel összekötöztek, tuskókból, cölöpökből, hogy szárazon és vízen is létezhessünk. Lélegző kis terek voltunk, szögletesek, kerekdedek, alacsonyak, szellősek, többnyire kicsinyek, vagy nagyobbak, ablakosak, ablak nélküliek, emberi megértésre, összebújásra, sugdolózásra, közös imára teremtettünk, meg arra, hogy védjük gazdáinkat a nagy esőktől, félelmetes állatoktól, de legfontosabb funkciónk az volt, hogy minden égtáj felől közel legyen hozzánk az élet.

Mi épített lelkek vagyunk, pontosan olyanok, mint a gazdáink; törékenyek, érzékenyek, rejtelmesek, rejtőzködők, de kinyújtott kezek felé elfogadók. Nem lehetünk műemlékek, rövid az életünk, legföljebb néhány generációt szolgálhatunk ki, minket nem mutogatnak senkinek sem, így aztán csak akkor lehetünk híresek, ha valami rendkívüli történik velünk. Elvihet az ár, megrongálhatnak a nagy esők, de ez nem érdekel senkit.  Bezzeg, ha felgyújtanak, az már valami…Hamar fellángolunk, és gyorsan  ellobbanunk, akárcsak építőink teste és lelke, és nem marad utánunk semmi, legfeljebb azok sírása, akik már soha többé nem találják meg nyugalmukat bennünk.

1968 március 16-ának reggelén My Laiban mind meghaltunk. Szép reggelnek ígérkezett, mint rendesen. Fénycsóvák hozták a Nap mosolygós üzenetét, halk neszek jelezték, hogy gazdáink felébredtek egy új napra. Aztán hirtelen, az étkezéshez való készülődés szertartásos pillanataiban, hatalmas zajok törtek elő mindenhonnan. Zúgott, forgott az egyre forróbbá váló levegő, sivítottak a repülni tudó élők, menekülni kezdtek az ugrándozók a fákon, furán zörögtek a bokrok. Aztán jöttek a hatalmas puffanások, kattogások, zakatolások, minden rezegni kezdett, és sejtettem, hogy itt a vég, amikor meghallottam a halál hangjait is…Összedőlt a világ…

Én egy nagyobb kunyhó vastagabb faoszlopa voltam, közel egy nagyobb ablakhoz. Így aztán maradt valami üszkös, feketés csonk belőlem. Memento mori lettem. Már csak én tudnék szólni, de senki sem keres, senki sem tudja, hogy vagyok, és nem is értené meg, hogy igazából mit láttam, mit éltem át…Nincs hozzá felvevőjük…Örökös éjszaka köszöntött ránk.

(1965 és 1967 között, Quang Ngai falvainak 70 százaléka tűnt el a föld színéről).

Különös táj

Fehér tavak, csupasz fák,

Barna hegedűk az ágakon, szürke csend, elfúló leánysikoly.

Különös tájon jártam az éjszaka

Különös tájon jártam az éjszaka.

Beteg galambdalokat hallgattam,

csattogó dobverést,

kacajt fehér márványból,

hideg zöldes fényt.

Ajkak ezrei, szemek milliói,

csendben porló avar,

göndörödő harmonikaszó.

Ezt is láttam, ezt is hallottam.

A csontok zaja már nem zavar.

Nem múlik el semmi:

                                  csak a tavasz, a nyár, az ősz, a tél,

                                  és a szavak.

Elnyűtt ágakon, mint forró patakban

haldoklik a természet.

Folyik az idő, mint a cigarettafüst.

Mi élők, egyszer elválunk tőle:

                                                  mint madár a fiókáitól,

                                                  mint embrió az anyától

                                                  mint a csend a zajtól

                                                  mint ajkak az ajkaktól

                                                  és a szerelmesek egymástól.

Csak a múlandóság örök, a változás, az idő.

A lét csupán keres, kutat,

de nem lel mást: 

                          csak szenvedőt

                          csak anyagot

                          elvesző akaraterőt.

Az Élet: futurista vázlat.

A Halál: merev kubizmus.

A Születés: lágy impresszió.

A Szeretet: rendellenes szívritmus.

(Önkényesen összeállított részlet a „Kollázs ember” c. „mobil-kollázs” regényből. – Novum Publishing Ausztria, 2021).