ESSZÉ

A. Gergely András: Egy akaratos-öntudatos HAH…!

Kiss Tamás alkotása

Méghogy HAH!

Milyen cím ez…? Rövidítés? Mozaikszó? Meglepett indulatszó? Eltúlzottan álérzékeny sértődés hangja? Csinált és modoros elutasítás, fölháborodás jajszava?

Akár mindegyik is lehet, ami a kötetet jellemzi. Egyszerre és mindet ráfoghatjuk. S ha még azt is hozzá vesszük, hogy a szerző török író és közíró, az összehasonlító irodalomtudomány művelője és még nő is… – bizony szép ez így együtt.

Birgül Oğuz korábbi kisregénye Fasulyenin Bildiği (2007), novellái, fordításai, cikkei a legkiválóbb török irodalmi orgánumokban jelentek meg. A Hah kötetért (2012)[1] megkapta az Európai Unió Irodalmi Díját. Ha ez kevés, éppen Őt fogja a legkevésbé érdekelni. „Az élet összevisszaság, sörétes puskával szórták rám” – hangzik a kötet egyik mondata. Sírni vagy toporzékolni sem fog, ha nem lesz világhírű és nem fut be nemzetközi karriert. Magabízó, öntudatos, fölhangolódni kész, de legyinteni is bátor nő. Kötete pedig (a címoldalon „elbeszélés” szerepel, annál terjedelmileg) több is, stilárisan hibrid is, olykor formailag is inkább képvers, mint folyó próza… Nem kísérleti műfaj, hanem roppant tudatos, elszánt, harsányan bátor, kihívóan izgalmas is. Meglepetésként váltja a kötött, majd a szabad próza, a lírai betét, a központozás nélküliség, a töredékesen hagyott mondatok és bekezdések rendjét. Sirató ez, el-elfúló hangokból, sejtetett üzenetekből, a fájdalom vagy a veszteség okán kimondhatatlanságokból, a gyász legális megszaggatottságából, az emlékezés és hiánypótlás érzelmi töltéseiből, a megvallott őszintétlenségből, a felfakadó emlékek áradatának korlátozásából, a mindezeket meghaladó túlélés hangjából.

Megszelídítettek a világ színei; ah, ah, ah, ám sokkal később egy másik puskacső baljós végén: Az ifjúság lelkes és félelmetes szárnyai voltak ők! De abban, hogy igazam volt, sem az élet, sem a világ nem tudott megingatni. Mi haszna van egy olyan szarvnak, amely nem erősebb az azt megelőzőnél?

Egy golyó áldozata vagyok. Különben is, egy lelőtt apa törött szarva vagyok.

– Aludj legalább.

Van azonban bennem valami, ami több, mint látszat. A többi? Hah! Gyötrelem, ah és szó, szó, szó” (30. oldal, kiemelések az eredetiben).

A fejezetcímek csupa nagybetűvel, utasító hangon, parancsként hangzanak. „Fordulj”, „Állj”, „Mondd”, Nyírd”, „Fordítsd”, Érintsd”, Emlékezz”, „Jöjj”. Mindmeganyi felkiáltójeles késztetés, de csöppet sem nekrológ. Mégis, a kötet alaptónusa az elvesztés, a gyász, ennek átélhetetlensége, s ahogy mindez elfolyik. El a könnyekkel, a patak vizével, a pohárnyi csillapító nedvességgel, az akác kitartó árnyasságával, mely a születés helye talán.

„Így történt, hogy egy Akácfa alatt találtam magam. Ő susogott, én kapaszkodtam, ő susogott, én kapaszkodtam. Rizsszemnyi voltam, terebélyes, megindító Akác-árnyék lettem” (11.)

A születés mint vallomás, a kitettség mint állapot, a függés mint élethelyzet folytonos tónusa a szaggatott emlékezésnek. S ami még fontosabb: ha lehetetlen is, túlélni mindezt. A köznyelvben ezt hívják gyásznak, örök mássága is egyedenként változó, koronként eltérő, hangulatonként átharmonizált, konvenciónként is határolt.

„A puccs napján anyám majdnem elvetélt velem. Mivel kijárási tilalom volt, emberfeletti megpróbáltatások árán tudott csak kórházba kerülni. Mintha már a születésem előtt belém lett volna kódolva az államtól való félelem. Én is egy vagyok aközül a több ezer nemzedék közül a világon, akik az állam szülte félelem légkörében nevelkedtek” (Interjú-idézet).[2]

„A gyásznak kultúránként változó, különféle arcai vannak. Törökországban a gyászoló otthonokban összegyűlnek az emberek, világi dolgokról beszélgetnek és a mindennapi tevékenységgel (mint az étkezés, teázás), igyekeznek fenntartani az élet látszatát. „Jaj, csak nehogy legyőzzön a halál, nehogy mi is elpusztuljunk a halottal!” Ez sokakra jótékony hatással van. A halállal farkasszemet nézve, bizony kecsegtetőnek tűnhet az elmúlás gondolata. Ennek próbálja elejét venni a mindennapi élet látszatát görcsösen fenntartó gyászoló otthon” (uo.).

Az otthon, a kert sarka, falak, az utcán a sodródó tömegek, a katonai puccs elleni tiltakozás, tömeges részvétel, kollektív ellenállás, Apával együtt, zászlóval a kézben, terrorlégkörben, kollektív gyász idejét és megtorlások százezreit megidézve.

„Saját veszteségeikkel, tragédiáikkal szembenézni nem tudó generációk, továbbadják gyászukat a következő nemzedékeknek. Ezt némán teszik, de ön is tudja, hogy az elhallgatott dolgok igazából a leghangosabbak. Elemésztenek minket. Annyira hangos, hogy nemhogy a gyászodat, még a saját érzéseidet, aggodalmaidat sem érzed benne. Azt a gyászt, aminek hozzád kéne tartoznia.

Hogy miért nem lehet csak az enyém a gyászom? Erre számtalan lehetséges válasz van. Véleményem szerint ennek oka az igazságszolgáltatás hiánya, az állam nyílt gyász-tilalma. Amíg az állam nemcsak, hogy nem fogadja el a saját bűnét, hanem úgy csinál, mintha mi sem történt volna, sőt mi több, mindenkit elszigetel, aki emlékeztetné a bűnére és persze amíg az archívumokat elzárva tartja, ez így fog folytatódni. Ez így fog folytatódni, de a történtek nem lesznek elfeledve, az emlékezet élénken megőriz mindent, és az emberek folytatni fogják az emlékezést és a beszédet.

A Hah apafiguráját – és az ő zászlóját átvenni próbáló lányát is – talán ebből szögből próbálhatjuk megérteni. Olykor az ember nemcsak a saját veszteségéért, hanem másokéért is felelősnek érzi magát. A forradalom lehetőségének megsemmisüléséért vagy a kék munkásruha egykori értelmének elvesztéséért például. A szeptember 12-én, államilag meghozott gyász-tilalom egy egész nemzedéket betegített meg azzal, hogy nem engedte átélni fájdalmát. Úgy gondoltam, hogyha a kollektív gyásszal valamilyen módon azonosulni tudnék, megsirathatnám az elhunytakat, vezekelhetnék értük, akkor lennék képes a saját apámat is gyászolni. Vagy másképpen: az apa – halállal darabjaivá eső jelképét – igyekeztem összeilleszteni. Miközben keresgéltem a darabokat, nemcsak a halott apát, hanem az ő nemzedéke veszteségét próbáltam olyan elevenen őrizni, hogy ’egyben legyen’ majd azon a napon, amikor szabadon ki lehet már fejezni” (uo.).

S miközben az elbeszélés a narratív történetmondás és a kifejezés szabadságának átélése együttesen ül a köteten – ebben a (látványos és respektálandó, rendkívüli érzékenységet is igénylő) fordítás is fényes szerepet játszik – ott lapul az üzenet a jelennek, a megmaradásnak, a világnak is.

„Az irodalmi szövegek meghatározott helyhez, nyelvhez és időhöz tartozó látásmódok. Lefordítva, a szöveg olyan emberek számára lesz hozzáférhető, akik más helyen és időben élnek. Persze, eközben minden mű elveszít magából valamit. De van ebben egy irodalom kínálta lehetőség is: a szöveg nemcsak veszít értelméből/kifejezéséből/eredetiségéből, hanem ezzel egy időben új értelemet/kifejezést/eredetiséget is nyer” (uo.).

A meghatározott helyhez, időhöz, látásmódhoz, helyismerethez kötöttség béklyózó szabadsága amúgy korántsem ritka a török irodalomban. Omar Pamuk A piros hajú nő-je, vagy Burhan Sönmez Isztambul Isztambul-ja szinte ugyanabban a városban, kerületben játszódik, mégis a szabados bűnök és büntetlen szabadságok olyan eltérő tónusaivá válik, melyben Birgül Oğuz hitelessége vagy őszintesége nem sortörések és kurziválások kérdése csupán, hanem elszántságok, a kiszolgáltatottság vádiratai, a török közélet polgárháborúnál félelmesebb gyászosságának epikussá érlelt variációi is.

„Engem nagyon foglalkoztat, hogy az ember kétségbeesett helyzetében, olyan idegállapotban, amit mondjuk a gyász szül, miért és kitől vár segítséget? Ki vagy mi iránt lobban esztelen haragra vagy hol reméli a gyógyírt?” (uo.)

S a gyógyír áhítata a konvencionálisan merev, patriarchálisan is nyomasztó, a lét elviselhetőségét hatalmi erőszakkal generációkon át lehetetlenné tévő világban aligha más, mint az a képtelen világ, ahol „a függönyök mindig behúzva, mert kinn viperák és ezerlábúak vannak…”, a „politika otthonokba is bemerészkedő félelmetes szörnyetegként” nyomasztja az egyént, fojtogatja a lelket, megüli a közélet és a mindennapok lehetséges légkörét is.

„Kicsik voltunk még akkor, nem fogtuk fel ésszel. De amikor megláttuk azt a macskaformájú ürességet, ami Trockijból maradt, rájöttem, hogy milyen illékony kémiai anyag az a bennünket összetartó törvény, amitől testvérek vagyunk.

            Kicsik voltunk még, értetlenül néztük a körülöttünk forgó vigasz-dicsfényt, azt az unalmas felnőtt kórust. Szívünkben egy ki tudja miféle fúró dolgozott. Bal mellünk alatt egy-egy friss szem nyílt véresen. Addig a napig a világ hat szemünk mindegyikével egy volt. A világ akkor ékkő volt, amelyet egymásra rögzítettünk, ám a mellünkön nyíló szemek azt a világot többé soha nem látták.

            Az első kérdést Gül tette fel: Allah milyen? Ezután a lelke dühvel és tagadással köszörültetett” (27.)

A világra nyíló szem, mely érzékeli a világesemények képtelenségét, a diktatúrát előkészítő s attól önnön halálát is elszenvedő forradalmár méltatlan pusztulását, immár nem talál értelmesnek tetsző magyarázatot a pusztulás képtelenségére. Arra sem, amit ember, család, középosztály, civil mozgalom, egész korosztályok, egész korszakok átélnek, s arra sem, amit más kultúrákban hasonlóképpen úgy kérnek számon: de hát miért engedte ezt Isten?!

„Allahtól se arcommal, se hátammal nem fordulok el. Allahot hívni, neheztelni rá, a segítségét várni, kérdéseket feltenni neki, nyelvet nyújtani rá (itt a nyelvnek két értelme van: a nyelv beszéd, hívás végett is elhagyhatja a szájat) münâcât hagyomány a részemről. A münâcât szó értelme könyörgés, kérés. De a münâcât ezzel egy időben írásforma is: az Allahhoz rimánkodó verseket is így hívják. A modern török irodalom tele van ennek a műfajnak a magas színvonalú alkotásaival” (idézett interjú).

A modern török irodalomról sem, a könyörgés írásformájáról sem igen tudunk mélyebbet. Azt azonban, hogy ennek a szóköltészetnek, prózai lírának, emlékezeti fohásznak kérés formáját, óhajtás és szinte követelés-alakját keressük, azt Birgül Oğuz kötetében megtaláljuk. Mert ahogy a könnyek, az elnyelt keserűség, a vád és a gyász könnyei megindulnak a sebzettség óceánja felé…, azt ékes prózájában kétségkívül megtaláljuk.

„Szemében látott meleg csillogásból, homloka nyugodt békéjéből, nedves és hideg kezének nyugalmából értette Rú’ya. Nemcsak hogy értette, mintha egy átlátszó lapra csöpp-csöpp esőbetükből” (108.) {befejezetlen bekezdés} oda is rótta volna kötete minden lapjára, hogy szavai ama kristállyá válva zuhanjanak „lefelé, lefelé, a meleg légrétegektől elolvadva, váratlanul szétszóródni, lefelé. Planktonok fényében, korallok odvaiban, hajóroncsok gerincén, napfénynemjárta barlangokban, vak polipok hófehér hasában magát kifújni. /…/ Kiérve a kis tengerekre, de mindig csak forogva, akár egy idegenbeli sikoltás, elszabadulva, a saját feje után, kavicsba és homokba, egyenesen és rettenetesen tajtékozva.” (110.) E könnyes, de végtelenül erős gyászban a saját veszteség közössé tett megosztása nemcsak korosztályi, világképi, de roppant prózai és markánsan lírikus szerep is. Hihetem akár, hogy e rövid megidézésben talán van néhány hang az Övéből, de ennél hitelesebb, ha sajátját is meghallgatják,[3] megolvassák, átélik. Kötete pedig ehhez több mint esőbetűk csöppjeiből formált akaratosan nyugodt béke…


[1] HAH! Fordította Tasnádi Edit. Typotex, Budapest, 2015., 117 oldal

[2] Az interjút Kovács Dalma készítette, https://librarius.hu/2017/07/06/birgul-oguz-kovascs-dalma-typotex-hah/

[3] s ehhez kínálkozik is egy Youtube-interjú itt: https://www.youtube.com/watch?v=U0jJWUK1Seg

A. Gergely András esszéje legutóbb a Szöveten: