A teste, most, így, jobban látszik
a verssor alatt, ahogyan a hullám
a vállán és a mellén áthalad
és örvényként megreked,
hogy láthatóvá tegye a szemnek
az ágyéka rózsaszín kráterét.
Miként szólítsa régi, kedves
nyelven, azzal a gyöngyfénnyel,
amellyel felcsillan egy bennfentes szó,
ha megformázni egy sor is elegendő,
s történethez úgy jut, hogy nem ér
véget a versszak? Hogyan marad
megnevezetten az összeroppanó
pillanatban, vízzúgás közepette,
ha csupán azt őrzi a szem, ami
utoljára tölti ki? Végezetül
ellepte az árnyékférgek raja,
a tenger zöld húsa, a betűk feloldott
tusa, amelyet kilövellt
magából egy szépia, hogy ráterítse
szövege sötét szövetét.

Géczi János korábban a Szöveten: