Nem lehet tovább tagadni.
Nem titkolhatom tovább magam előtt sem, hogy aszimmetrikus lettem.
A jobb térdem vastagabb lett és erősebb, de a bal bokám is. Végül is a térdemet nem szoktam mutogatni. A bokámat meg takarja a zokni.
A térdem amúgy is megszőrösödött. De nincs szívem leborotválni, mert véd. Ahogy a többi szőrszál is a lábamon. Felfognak valamennyit az ütődésekből, sérülésekből.
Ha beverem a lábaimat. Mindig beverem. Ahogy a többiek is.
De a jobb térdem tényleg vastagabb, mint a bal. Mert jobb kezes, jobb lábas vagyok. A jobb lábammal mozdulok, előre vagy oldalra. Ez a mozgékonyabb lábam. És ha teherrel mozdulok, meghúzódik órákra, napokra.
A bal lábam a tartólábam. Ránehezedek, ha állok, és akkor is, ha súlyt tartok. Naná, hogy ez meg bokában erősödött meg.
Úgy nézek ki, mint egy filmben a katonák, harcosok vagy kik. Akiknek még csecsemőkorukban építenek be a testükbe fegyvert, gázálarcot, hogy ezekkel együtt nőjenek fel. Hogy a fegyverek kitéphetetlenek legyenek a testükből.
Nekem is ilyen eszközök kellenének most. Egy krómacél, karcsú térd a jobb lábamba, és finom kis boka a balba. Mert így elég kis szörnyecske vagyok. Torzszülemény.
De mit tudok tenni? Imádkozni, hogy ennyi testi, emberi hipertrofizáció (megnövekedés) is elég lesz, nem fogok tovább gigászkodni térdben és bokában. Nem leszek rákényszerítve.
Vagy ha igen, én már azt se bánom, csak ezek a túlhajtott, túlnövelt izék kitartsanak a nyugdíjkorhatárig.
És persze én is, ne tojjam össze magam a tükör előtt.
Saját, egyszülött testem látványától.
És ne érezzem, hogy megérdemeltem ezt a dupla abnormitást.
Valami régi bűnöm miatt. Szüleim bűne miatt. Népem bűne miatt.
Mert a valódi bűnös az, ami vagy aki túlhajszolt engem. Térdestül, bokástul.