VERS

Márkus László: egymásba fonódó lázas látomások labirintusa

tétován bolyongó elme teóriái
hangtalanul verődnek vissza
nincs szenzor mi felfoghatná e jeleket
hasztalan kiáltozó lélek testbörtönében rója útját
faltól falig
álmai feneketlen kútba estek
mélyéről idegen karakter emelgeti karját
nem hallja mit mond pedig hozzá fohászkodik
lila robbanás vet hurkot a téridőn
atomjaira bontva mindent mit magáénak vallhat
emlékei szövetéből a színek kilúgozódtak
idegdúcait piszkosszürke pára blokkolja
gyenge térerőben az impulzusok csak vánszorognak
a percek tócsaként tocsognak körötte
határozottan keserű könnyízük van
végre észbe kap szövegtöredékekből ácsolt létrán
napfényre vezeti a kútlakót
nézi
egyre nézi
s lassan felismeri eltemetett ifjúságát