PRÓZAIRODALOM

Földi Erzsébet: Családi képeslapok a 19. századból (I.)

Anyai ágú ük- és dédszüleim emlékének, szeretettel


Szép mesefáról fűzzünk lombot,
Ülj ide mellém, mesét mondok…

Tudományos igénnyel talán családfát kellene felvázolnom ismert egyenes- és oldalági felmenőim megnevezésével, de ez a fa csonka lenne, koronája csak a szereplőket mutatná, holott hozzájuk események kötődnek, helyszínekkel, időpontokkal. A mesefa más. Lombjában ott susog a múlt…
A történeteket gyermekkoromban nagyanyáimtól, szüleimtől, egyéb rokonoktól, esetleg ismerősöktől hallottam, de csak a felnőttkor derekán jegyeztem le. A múló idő az eseményeket epizódokká szelídítette, az emléklánc helyenként meglazult, olykor szépült, máskor megkopott, igy vált meseszerűvé. Jegyzeteimből tehát nem bontakozhat regény, még családtörténet sem, csupán egy sokszínű tabló. A szereplők valaha megélt történetei töredékes emlékképek ugyan, mégis rávilágítanak az elődök és utódok kapcsolataira, jellemükre, felfogásukra, szokásaikra. Ha belelapozok a jegyzeteimbe, mintha film peregne, amely a kavargó múltat idézi. Közben gyakran eszembe jut Kosztolányi Dezső gyönyörű verse: Mostan színes tintákról álmodom…
Anyai ágú felmenőimről szeretnék beszélni. Közöttük egyetlen szépanya szerepel, őt nyolc ük-, négy déd- két nagyszülő és édesanyám követi. Ük- és dédszüleim azok, akikről az alábbiakban megemlékezem. Életüket, körülményeiket tekintve ők polgári család képviselői a 19. század Szabadkáján.
Szépanyám neve ismeretlen, foglalkozását tekintve gölöncsér volt. Termékeit, a cserépedényeket valószínű a szabadkai Edénypiac utcán árulta. (Az utcát „soknevű utca”-ként szeretem emlegetni, mert az idők folyamán sok névváltoztatást megélt: Szent János-, Fürdő-, Batthyány-, Pašić-, Aljabin-, Bata-, Borovo- és Dimitrije Tucović utca. Mára már széles körben ismerik és elfogadják a Borovo utca elnevezést. Egy alkalommal „Borovo forever” címmel jelent meg róla fotósorozat. Azóta úgy tartom: számomra valóban „forever”, hiszen a helyszínnel való összetartozás szépanyámmal kezdődött, aki itt élte le élete jelentős részét, ahogyan majd én, a késői leszármazott is itt éltem 1964-től 2020-ig, teljes ötvenhat évet. Soha nem felejthetem…)
Anyai ágú felmenőim:
Nyolc ükszülő: Oslai Róza–Bartalos András, Grizák Éva–Kovács Birkás Ferenc, Martincsek Julianna–Pálfi Ferenc, Tóth Erzsébet–Farkas István
Négy dédszülő: Bartalos Regina–Kovács Birkás Péter, Pálfi Viktória–Farkas Mihály
Két nagyszülő: Kovács Birkás Rozália–Farkas József
Édesanyám: Farkas Rozália

Anyai ágú ükszüleim

Oslai Róza–Bartalos András (Öregmama, Öregtata)

Ükapám takácsmesterként négy szövőszéken dolgozott. Vásznakat szőttek, de emellett disznókat hizlalt, tehenet tartott és lovakkal kereskedett. Saját lovai szépséges, büszke, veszett paripák voltak, hányták a homokot, úgy táncoltak, ahogyan a zene szólt. Szívesen sétakocsizott velük. Miután megnősült, a feleségét „kálátóba” vitte, később, a gyerekekkel együtt az egész család „pratizni” ment. A házasság anyagi háttere biztosnak tűnt, ám víg kedélyű ükapám szeretett mulatni, táncolni. Lakodalmakban az asztal tetején ropta, az emberek Táncos András néven emlegették. Nem vetette meg az italt sem, hát a feleség volt résen, vigyázott a pénzre. Hajnalban gyakorta párbeszéd alakult ki köztük:
– Róza! Alszol?
– Nem alszok.
– Adsz két krajcárt pálinkára?
– Nem adok!
Egy ideig csend volt, majd ükapám újra kezdte a kunyerálást. Ükanyám végül ráunt és beadta a derekát:
– Ördögök bújtak volna bele! Adok, adok! Csak hagyjál békén!
A gyerekek cseperedtek körülöttük, felnőttek, férjhez mentek, megnősültek, aztán unokák születtek, akik őket Öregmamának és Öregtatának szólították. Öregtata soha nem beszélt csúnyán a fiatalok előtt, ha mérges volt, „rácul” káromkodott. („Jeb’o te ko te ctvorio”). A nagy család összetartott, különösen disznóvágás alkalmával volt jelen mindenki. Egyik sógor asztalciterázott, a többiek táncoltak. A másik sógor volt a tréfamester. Ő még az ajtóban álló zsák kukoricát is kalaplevéve köszöntötte: „Alás szolgája, jó napot kívánok! Pardon, avagy úgy…” Vacsora közben kiszaladt a konyhába és nyújtófával tért vissza: „Ha valaki túl mohón kapná…” Máskor egy hasáb fát hozott be: „Ha netán valakinek fogvájóra lenne szüksége…” Ükszüleim lánya, Regina (leendő anyai dédanyám) volt felelős a vacsoráért. Nagyon jól főzött, kitűnően sütött. A menü paprikás volt, a sütemény fánk és hájas kifli.
A jómódnak sajnos vége szakadt. Ükapám aláírt egy váltót, amire ráment tizenhét lánc föld, öt lugaskert, egy ház Sándorban. Miután ükanyám egyedül maradt, szintén pörösködésbe keveredett és egy lánc szőlőt veszített. Megszokott mondásával zárta le a tanulságot: „Ördögök bújtak volna bele! Csak prókátorral ne kezdjen az ember!”
Mindkettőjük megérezte az árnyékvilágból való távozás pillanatát. Öregtata hazavárta a varrodából kedves Rozika unokáját (majdani anyai nagyanyám), aztán csak annyit mondott: „Mindjárt meghalok…” Kipotyogtak a könnyei, leesett az álla és eltávozott. Öregmama asztmás volt, az asztalnál állt, majd az egyik sarokba révedt a pillantása, mintha látna ott valakit. Háromszor kimondta a férje nevét: András… Mire az ágyra fektették, már elcsendesült.

Oldalági rokonokról, röviden…

Ükanyám (Oslai Róza) oldalági rokonai életében a vagyon játszotta a főszerepet. Testvére, Oslai Etel Deák István nagybirtokossal kötött házasságot. Lányuk, Deák Etel (később a legendás Etus néni, Regina dédanyám első unokatestvére) Vince Dánielhez ment férjhez, akinek ezernégyszáz lánc föld volt a birtoka. Etus nénit a világ bőkezű úrhölgynek ismerte, hiszen jótékonyan adakozott, csak a család egy szegényebb sorsú tagjától zárta el az anyagi támogatást, a továbbtanulás lehetőségét. A fáma szerint egy temetési tor alkalmával fonott kalácsot készítettek a konyhán. A ház asszonya betért, hogy ellenőrizze a munka menetét. „Nem jól van!”, hangzott az utasítás. „Nagyok a kalácsok! Vegyétek félbe mindegyiket! Ha egyet kivesz (a vendég), sokat kivesz. Kettőt meg szégyell kivenni!”
Szintén a fáma: szerint férjének, Daninak szeretője volt (Csömpe Kata). Ha a férfi látogatóba ment hozzá, csak vette le a padlás- vagy kamrakulcsot, szabadon válogathatott az ott lévő finomságokból. Az almárium tele volt neki készült csemegével. Kata öregségére kifogyott a pénzből, szeretőjét kérte, hogy segítse ki. „Nem adok!”, hangzott a határozott válasz. „Miért nem becsülted meg, amikor volt?”
Etus néni és Dani bácsi fia, Vince Dezső (Rozika nagyanyám második unokatestvére) egyáltalán nem örökölte szülei vagyont megőrző hozzáállását. Legénykorában naponta mulatott, vitte az éjjeli zenét a kiválasztott kisasszonyok ablaka alá, lovait pezsgővel itatta. Egy alkalommal lovaival behajtott az Edénypiac utcán a cserépedények közé s azok nagyrészt „izről-porrá” törtek. Másnap persze gavallérosan kifizette az okozott kárt. (Első házasságából egy fia, Imre, a másodikból egy lánya, Magda született. Ők édesanyám harmadik unokatestvérei voltak. Magda és édesanyám a nyári szünidő egy részét közösen töltötték a birtokon és sok szép gyermekkori emléket őriztek.) Amikor aztán a gazdagokra rájárt a rúd, az éjszaka leple alatt Dezső bácsit kocsisa menekítette át Magyarországra. Itt maradt minden: házak, földek, jószág. Semmivé vált az uradalom. A család emlékét a Bajai temetőben Deák István selyemtéglából emelt családi sirboltja őrzi. És még valaki… Egy távoli, oldalági leszármazott, aki Mindenszentekkor virágot, karácsonykor fenyőágat, húsvétkor barkát tűz a lakattal zárt kápolnaajtó kilincséhez…
Az oldalági rokonok közül Oslai Róza és Bartalos András Teréz lánya és férje, az állomásfőnök Imre érdemelnek több figyelmet. Házasságukban nem annyira a jólét, mint inkább a jóság volt a kapcsolat alapja és tartóoszlopa. Ők tovább láttak önmaguk körein és észrevették, ha a családban valaki gondokkal küszködött. Teréz néni látogatóban járt Rozikánál (majdani nagyanyám) és felmérte a helyzetet. Tél volt, nem igazán tellett tüzelőre. Adott Rozikának egy koronát, de abból csak annyi fára futotta, ami a két karjában elfért. Teréz néni odahaza beszámolt a férjének a látottakról: „Te Imre! Az a Rozika megfagy a télen a gyerekekkel!” Imre sógor rögtön intézkedett. Gyorsáruként feladott egy kocsi fát, speditert rendelt és még az áru érkezése előtt ott volt a ház előtt, nyitotta a kaput: „Rozika! Hoztam egy kis fát.” Más alkalommal nagy zsák nulláslisztet küldött. Ismét máskor három-négy pár baromfit ajándékozott. Karácsonykor a nagy kosarat telerakta finomságokkal: tea, kávé, süvegcukor, rum, rizs, de szappan is volt abban. S mert megfeledkezett a gyerekeknek a cukorkáról, beszaladt a sarki boltba és pótolta a mulasztást. (Lányukat, Valérka nénit és férjét, Gergely bácsit személyesen is megismerhettem Szegeden. Két szép, szeretetben összeöregedett ember voltak, szelídek, jóságosak. Tőlük kaptam szépséges második emlékkönyvemet, mindkettőjük egy-egy bejegyzésével. Valérka néni zsinórírása még egy ideig visszaköszönt leveleiből, karácsonyi- és húsvéti üdvözlőlapjairól.)

Földi Erzsébet prózája korábban a Szöveten: