VERS

Ocsovai Ferenc: Csóklexikon

Azt kérdezted, ezt miért szeretem
annyira, pedig olyan egyértelmű.
Ez a közös nyelv, a lingua franca,
amiben annyi minden benne van,
és amikor már elfogynak a szavak,
és amikor kimerülnek a mondatok,
amikor megfáradnak a gondolatok,
ami még egy költővel is megeshet
olykor, főleg, ha melletted vagyok:
ez az utolsó mentsvár, az emberi
kifejezés legmagasabb rendű foka.

Annyiféleképpen csattanhat el,
hogy dalóceánokat írhatnék róla:
az éppen csak az ajkakat érintő,
titokzatos, lágy, kis és finom, vagy
a puha, meleg és a szájat hosszan
simogató, vagy az ártatlan, pusziba
hajló és játékos, vagy a bizalmasan
és boldogan bizsergető, vagy amelyik
az ösztönöket rögtön felkorbácsolja,
vagy a másik nyelvét csak szelíden
ízlelgető, vagy az egymást szinte
majd’ felfaló, vagy a viszont-csókokat
állatiasan nyalogató, vagy az enyelgő,
kellemes párviadal után a hirtelen
az arcról arcra békésen rácuppanó
így egyaránt helyet kap ebben
a testünkkel alkotott könyvben.

Olyan könnyű ilyenkor minden,
így amikor a megfelelő eszközt
keresem, sokszor ez az egyetlen
módja, hogy megvigasztaljak, hogy
aggódjak érted, hogy felvidítsalak,
hogy hálát adhassak, hogy feltüzeljek,
hogy lenyugtassalak, hogy elaltassalak,
hogy buzdítsalak, hogy meghódítsalak,
hogy megértselek, hogy megérezzelek,
és ami még egy lényeges és nevezetes
szempont: hogy igazán szerethesselek.

Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten: