TÁRCA

Handó Péter: Füstbe ment

Már reggel úgy ébredtem, hogy afféle vénszivarosan totál televan a szivarzsebem. Meg is jegyeztem magamnak: ezt kapd ki, haver, már megint milyen ergya ez a napkezdet! Itt ma minden füstölögni fog?
A reggelinek szánt elszenesedett pirítóst zsigerből bevágtam a kukába: menjen a fenébe a diéta ebben a formájában, inkább infark-tust húzatok a cigánnyal egy retró korcsmában, minthogy a köldökömnél vakarjam a gerincem. Mangalicaszalonnát sütöttem ropogósra és a zsírjában hat tükörtojást, alaposan megsózva, borsozva, paprikázva. Legalább ennek legyen íze, ha már a húst petri-csészében tárolt tenyészetről szeletelik, meg vegyszeres kádakban érik a banán. A zsírban tocsogó tojás bezabálása után egészen csúszós lett a torkom, mértéket félresöpörve ihattam rá a kertalji szőlő savanyú lőréjét, az is könnyedén leszaladt rajta. Meg is lett az eredménye: retyófüggőségbe estem egy órán belül. Csikart a hasam, háborgott a gyomrom, eszeveszetten kaparták belülről, mintha egy alomnyi macskát nyeltem volna le egészben. Nagy ültömben – meg gondolataim zuhatagában úszva – egy pakli dohány úgy illant el, hogy még a beleimből kiszabadult szagot sem tudta közömbösíteni, nemhogy a színem kicsit kihozza a viaszosból, mondjuk afféle egészséges borissza pírt hintve rá. Ehelyett leginkább nem győztem papírral az elhúzódó menetet. Végül az ideg is belém állt, amikor már mást nem tehettem, mint tétlenül kiabáltam, hogy a rosseb egyen már felém valakit, és hozzon egy szivart, mert ezt már képtelen vagyok egy fenékkel másképp kibírni! Erre a kanosszaülésre egy bazinagy füstölő kell, amivel ki lehet űzni a rám telepedett, fölém kerekedett, gondolataim szétziláló, elrontott napot a kényszerűségből vállalt négy fal közül. Hogy kínomra fülelt-e valaki? Maximum a budiajtó, ahogy meg-meglengette a szél, mert azonmód belé is beléállt a görcs a természet nagy igyekezetétől.
Így füstölgött el a nappalom, valamint teljes kilátástalanságban a retyórésre sandítva. Kényszerszékelésben esteledett rám, a felemelkedés kísérleti stádiumáig épp csak eljutva. Addigra az inam vészesen remegőre fogta, mert elhúzott délnek – a zajosan vonuló vadludak után – a vércukorszintem. Próbáltam legalább az agyam kiszellőztetni, de nem ment, beállt, mint a rozsdás kapukilincs. Elhatároztam – bélsár ide vagy oda –, járni kezdek, s nem úgy, mint valami végső szarásra ítélt vénás lövésért gyalogló, hanem délcegen, szálfaegyenes derékkal, akár egy díszszemlére gyakorlatozó titán a mitikus korból.
Erre aztán sapkát varrva, tele lettem mondandóval a süket világ számára. Viszont nem tették volna a sufniba, ha ki tudom fejteni azon gondolataim összességét, ami bennem egyre markánsabbá szövegesült a pottyantós vécé deszkafalai között, de ekkorra már olyan hullacsönd terült a tájra, hogy komolyan át kellett értékelnem a napi teljesítményemet azon az úton, amelyen eljutottam a lakásig. Teljesen meghatározóvá vált bennem az az érzés, hogy mindenki máshová költözött, keresett magának egy másik – kevésbé büdös – földrészt vagy dimenziót a hipertérben. Ez a csönd ezen az aggodalomra okot adó érzésen végkép nem segíthetett fölülkerekedni.
Ruhástól beléptem a tusoló alá. A vízpermet bűzt árasztva gőzölgött vissza a zuhanytálcáról. Lassan megszabadultam a gönceimtől. Reménytelten tapostam fölöttük, akár murciért a szőlőszemeken. Szállni akartam végre magam is egy boldogabb világ felé. Úgy, ahogy voltam, kiléptem a zuhanyfüggöny mögül és csöpögősen csavartam egy jointot a jobb idők eljöveteléért. Majd beledőltem a mindenségbe süppedő fotelomba. Ekkor már a fű édes illatában úszott a fürdőben hagyott szivarzsebem, egy távoli galaxis térképen nem jelölhető irányába. Könnyű volt, mintha én lettem volna, vagy egy héliummal töltött ballon. Megfiatalodtam vénségemből a mindenfelől áradó végtelenérzéstől, amely védőburkot vont körém.
Haver, hát ez az! – mondtam magamnak. Mit süketelek itt erről a váratlan paláverről? Totál beszarás, hogy nem így kezdtem a napot.

Handó Péter legutóbb a Szöveten: