Ocsovai Ferenc: Tíz körömmel

Elárulok most egy hatalmas nagy titkot, amelyet,
ha tagadunk is, igazából rég tudunk már jó sokan:
olyat, ami szűk utcák közt, sötét kertek alatt,
tömbházak tövében emberről emberre rohan,
mint a Romlás néma küldötte, aki addig nem
nyugszik, amíg ördögi súlyával nem
nyom minden lelkiismeretet agyon.

Elárulok egy titkot a korról, amelyben még
mindig nem a tehetség vagy a virtus dönt,
hanem a születési rend, a vér szentsége,
és, hogy a háborúban melyik oldalon
küzd az egyén látván, amint hízott gőgű,
zsíros nyelvű, krumpilelkű pojácák pénzért,
hírért, hatalomért fecsegnek és csacsognak:
nyerészkedők, tenyészkedők, csinált sztárok
és protekcióval furakodó csúszómászók,
akik modoros urat és grófnőt
játszva a semmiről dadognak,
miközben akiknek helyét bitorolják,
azokból legfeljebb kazánfűtő, utcaseprő,
bolti eladó, szakképzetlen segédmunkás
vagy néma konyhai mosogató lehet,
és az ilyen ábrándos, eltökélt ember
csak raktáros Hamvasok vagy munkaszolgálatos
Rejtők méltatlan, emésztő rabszolgaságára mehet,
amíg még ekkor is, amikor fároszként ragyogna
fel a feladatban valami igazán vigasztaló,
mélyebb, tisztább és nemesebb értelem:
mindig jön pár elkényeztetett, felfuttatott
vidámfiú vagy kamuszervezetes elnökasszony,
hogy „Ugye tudod, hogy ez nem igazi munka,
és többet kellene még ennél is
gondolkoznod ezen a szégyenen?”,
bár nem tudja már a fillérékért gürcölő elme,
hová, meddig adjon még büszkeségéből lejjebb,
hogy megalkuvás nélkül életben maradjon,
és ne járjon úgy, mint Kundera ablakmosó
agysebésze, akinek nem maradt
más, minthogy fokról fokra
aláhullva vesztébe szaladjon.

Titok ez valóban? Hiszen ott ül mindenki ajkán,
kimondani azonban nem szokta senki,
mert sajnos már annyira természetes,
hogy a háziszellem többé nem a kandallóban
figyel, hanem a vibráló képernyőkben,
aminek előregyártott szennyéhez képest
zene, szó és dal mar egyáltalán nem érdekes,
és amíg a tévékből folyó fröccsöntött, silány
műanyagot rágja sok millió előfizető vakegér,
a számkivetett vándorsors csupán széljárta,
pusztai odújában és a hórihorgas
kocsmák bűzében fázik és remél,
mert ha van is még valami emelkedett,
valami közmegegyezésesen drámai,
abból neki az ékes Kerekasztalnál
nem szorítanak semmiféle helyet,
sőt, közlik vele, hogy sajnos amikor
világra jött, rosszul választotta meg
magának a sikerhez illő időt és teret,
miközben ugyanezek az álbölcs
tekintélyek, akiknek ásítozó útja
a bölcsőtől a sírig ki van már kövezve;
ők, akik nem hagyják, hogy lángra
kapjon az ifjú, új erő, ami nincsen még
csámpás, bukott eszmékhez szögezve:
ők, ezek az Okosok, csak halott csontokat
csókolgatnak, hogy rozzant bálványaiknak
még a halhatatlansága is halhatatlan legyen
(még akkor, is ha ezeknek a csalóknak
dudvás ültetvényein még száraz kóró
és szúrós, kemény bogáncs sem terem),
akiben pedig van is még némi tettvágy,
és a padlóról vesztesen és még
ha kifütyülik őt, akkor is feláll:
azt mindig megtalálja néhány pöffeszkedő,
vén pókhas és nyalka, idomított suhanc
csúnyán fintorogva, hogy „jajj, ne már”,
hiszen akármit is ad magából a lánglelkű művész,
a Gittegylet úgyis elfordul tőle s még fel is címkézi:
irodalmi pária lesz csak, aki a Nagyok dicső, sápadt
fényét csupán egy számkivetett,
pernyeszagú távolból fürkészi.
Nem titok ez, mégis, mintha az lenne,
tengeri kincsként őrizzük és pisszegünk,
hogy nem szabad, hogy nem beszélünk róla,
mert még a végén szembe kellene néznünk
vele, milyen közel vagyunk hozzá,
hogy éjfélt üssön a süket toronyóra,
mert elárulom: mintha egy örökkévaló
bolondok báljában lennénk, a kozmosz
működése olyannyira a feje tetejére állt;
hiszen már kegyből sem kaphatja meg azt
az igaz veríték, ami neki egykor alanyi
jogon, áldozatos igyekezetéért úgy kijárt,
miközben azt is elárulom, olyan világ ez,
ahol kevés érdemtelen férfi kapja meg mind
őszinte szerelmét sok jobbra érdemes nőnek,
a társadalmi öntudat fegyverével pedig
az aggancsos dúvadak helyett mindenütt
csak az apró és védtelen célpontokra lőnek,
meg nekem is némán tűrnöm kell, hogy megannyi
társam oldalán a mellőzöttség jéghideg vermében
bennünket rozsdás lapátokkal, élve eltemessenek,
és hiába ordítunk, sírunk, dörömbölünk: e szélhámos,
tolvaj hordák fejünkre betont öntenek és föl a fényre
ha egymást faljuk föl: akkor sem eresztenek,
amíg mi a homályban, bilincsbe verve ülünk
nem tudván, mit mondjunk azoknak,
akik hittek bennünk: a sok ismerősnek,
mesternek, mentornak, tanárnak,
valamennyi édestestvérünknek,
s akik nem mondtak le rólunk: mit
a szülőknek és a minket túlvilágról
is meghalló ősöknek, nagyatyáknak?

Senki sem tudja, most elárulom,
meddig lángolnak még halvány
őrtüzükkel ezek a sovány, rövid
életükben is már régen halott dalok,
csak bízom benne hát elfogultan én is,
hogy mint azért voltak mindig egy páran:
egy sziklaszirtről kihajló törékeny faágban
valamennyire még megkapaszkodhatok,
és kikaparhatom még az ösvényt fölfelé
tíz körömmel: ha kell véresen, csapzottan,
megázva és fortyogó kátránnyal arcomon,
mert abban a pillanatban pokolra jutok,
ha visszarúgnak a porba és a titkot
tovább már nem hangoztathatom,
és akinek a tartás, az erény csak bohózat;
aki homokba dugja reszketeg képét,
hogy szemét ne kelljen többé kinyitni;
aki egyszerű, méltó főhajtás
helyett a másik vívmányát
megkérdőjelezhetetlennek hitt
vétópalotájából becsmérli és irigyli,
és aki inkább ólmot csöppent fülébe,
hogy ne is hallja úgyis-tudott titkomat,
meg aki a józan tett helyett hisztérikusan
rágalmaz, pletykál, ocsmánykodik és vedel:
az hagyja legalább a cselekvőt cselekedni,
a teremtőt teremteni és az alkotót alkotni.
Bárhogy is: én én maradok, engedelemmel.

Ocsovai Ferenc verse legutóbb a Szöveten:

Ocsovai Ferenc: A jófiú balladája