Pálfi Jázmin: Már bezárt, elmúlt…

Előtted mindig az alternatív szerelmekre gondoltam. Hűséges voltam, mégis mindig volt egy B-terv. Most azonban csak a szeretetem van irántad. És így most, életemben először, nincsenek tervek… mert szabadnak kell lenned. A szerelemnek szabadnak kell lennie. Tehát minden terv megállt. Mintha a lelkem abbahagyta volna a keresést, amelyet egy örökkévalónak tűnő idő óta folytat, mintha nem látna és nem is keresne utat, mégis puha füvön ül egy szelíd dombon.

Ez volt a legegyszerűbb a számodra, szemeddel és hangoddal, érintéseddel és magabiztosságoddal olyat adtál, amit más soha nem tudott. Nem arról volt szó, hogy nem akartam, hogy nem örökre vágytam, egyszerűen arról volt szó, hogy nem tudták, nem értették. Mintha a lelkem egy elzárt szobában volna, és nem lenne kulcsuk hozzá. Neked pedig volt. Nem csak hogy kulcsod volt hozzá, hanem minden bútorral együtt be is költöztél. Bizonyos értelemben, amikor megismertelek, megdöbbentem. A lelkem olyan sokáig volt egyedül, hogy szinte nyugtalanító volt hirtelen társaságba kerülni.

Ültünk elmerülten, és alig vettük észre a pattogatott kukoricát, amely nem jutott el a szánkig. Amikor a képernyő feketére váltott a testem megmerevedett, és a kezem megszokásból a te kezedbe helyezkedett. Mosolyra húztad a szád és szorosabban fogtad a kezem. A csendek azonban soha nem tartanak sokáig a filmekben, csupán eszközök a drámaiság fokozására, a stilisztikai hatások trükkjei – épp elég ideig megfosztva a fény- és hangérzékeket ahhoz, hogy félelmet tetőzzenek. A következő pillanat a maximális intenzitás volt: hangos, fényes, gyors, sokkoló. Visszahelyezkedtem a helyemre, szemem tágra nyílt. Ez nem egyike volt azoknak a művészi, rejtélyes filmeknek, amelyeket már megszoktam. Ez akció volt, thriller, horror, mégsem lehettem volna boldogabb.

A mozi után még élveztük egymás társaságát. Órákig sétáltunk a városban. Elsétáltunk a kis vendéglő előtt, ahol először randiztunk. Elmélkedtünk és abban mindketten egyeztünk, hogy hálásak vagyunk azért a napért. Emlékszem, hogy a szakadó esőben a szökőkúttól szaladtunk végig a keskeny köves utcákon, mire nyitva találtunk egy helyet. Kívül egyszerűnek és unalmasnak tűnt, azonban belül rusztikus stílusban berendezett helyiség volt. A falakat bakelitek, híres zenészek képei és hangszerek díszítették. A sors úgy hozta, hogy egy asztal volt szabadon a szoba egyik kis szegletében, egy régi kályha közvetlen közelében. Ezen túl ez volt a jól megszokott helyünk. Ha ünnepeltünk, vagy ha vitatkoztunk és békülni szerettünk volna, akkor is ide jöttünk. Na meg persze itt kérted meg a kezem, pont annál az asztalnál, ahol legelőször ültünk. Annyira belemerültünk a gondolatainkba, az emlékeinkbe, hogy észre sem vettük, hogy hosszú percek óta állunk a bejárat kirakata előtt.  Pedig későre járt már, ideje volt hazamenni. A közös lakásunkba.

Tehát utánad mást találni vagy keresni annyit jelentene, mint egy életen át a sötétségben élni egyedül, jól tudva, mit rejtetek el magam elől. Hogy mit tagadok. Soha nem mehetünk vissza, igaz? Ha egyszer megéreztük az igazit. Így, mindezek a mérföldek a rövid együttlétünk emlékeivel elhalványulni kezdenek. Nem lesznek már jó pillanataink, vagy akár vitáink. A mi történetünk már véget ért. A vendéglő is már régen bezárt, utánad.

 Olyan buta az egész. Olyan valóságos. Annyira frusztráló az egész. Olyan fájdalmas. Mégsem csinálnám másképp. Bár ha kívánhatnám, hogy egy varázsszőnyeg elhozzon ide, megtenném. Kívánom, és várok egy nyitott ablak mellett. Hogy akár egy estére is visszatérj hozzám. Hogy ne legyen az ágy üres a te feleden, és ne csak virágot tudjak vinni neked.

Pálfi Jázmin prózája legutóbb a Szöveten:

Pálfi Jázmin: Otadžbina te zove!