Ocsovai Ferenc: Villanások II.

Tangóztunk, daloltunk, nevettünk, boroztunk,
gitároztunk, de ez semmit sem jelentett neked.

Édes nektárnak szántam versemet életed hervadó
rózsavirágára, de ez semmit sem jelentett neked.

Szeretők voltunk egymás ruháját, bőrét éhesen gyűrve,
tépve, de mohó csókunk semmit sem jelentett neked.

A szépséget, az őszintét és a jót kerestem és láttam
meg benned, de ez semmit sem jelentett neked.

Meghallgattam minden bánatodat és szörnyűséges,
sötét titkodat, de ez semmit sem jelentett neked.

A hibáiddal együtt is elfogadtalak, sőt, talán meg
is szerettelek, de ez semmit sem jelentett neked.

Engedtem, hogy velem önmagad légy, amíg veled én
sem színészkedtem, de ez semmit sem jelentett neked.

Megjegyeztem ilyeneket, hogy csak a jobb oldalamon
tudsz menni, hogy a bal szemed könnyezik a széltől
és hogy szereted az illatos gyertyákat,
de ez a sok hétköznapi csacska apróság
nyilván semmit sem jelentett neked.

Latinovitsot hallgattunk pohárral a kezünkben a kanapén.
Amúgy a te ötleted volt, de ez sem jelentett semmit neked.

Gyengéden arcodhoz értem és kis híján meg
is ríkattalak, de ez semmit sem jelentett neked.

Nekem nem csak a tested kellett, mint másoknak,
hanem egészed, de ez semmit sem jelentett neked.

Karjaimba vettelek s vigasztaltalak,
de ez semmit sem jelentett neked.

Miattad, mint még soha, ezerszer is legyőztem
önmagamat, de ez semmit sem jelentett neked.

Imádkoztam érted, hogy megmentselek
és a megváltó megoldást kerestem,
de ez semmit sem jelentett neked.

Érteni, érezni és szeretni akartalak,
de ez semmit sem jelentett neked.

Ez semmit sem jelentett neked.
Semmit sem jelentett neked.

Ocsovai Ferenc: Villanások I.