Még cimbalmozik a faágakon a kinti fagy,
cinkéink sem tanácskoznak, deres, néma a táj,
karingben keringnek a kertben, majdnem, mint
füttyös rikkancs a dohogó autósorok közt,
fénylő tollú csóka rikácsol csak a szalmatetőn.
Lábáztató özvegyasszonyokként, talpig feketében,
a szélső fűzfák már a fehéret habzó vízben állnak,
a legsötétebb törzsű ívben a rohanó patakra dől,
az ár mérgében a meder szélét harapja magamagának,
migráns tavasz idők járnak dermedt kertjeink alatt.
Fénylik körül az egész vidék, mint rezgő aranymosótál,
a sárga homokból fölkapó nap az ágakba vágja sarkantyúit,
a kim dzsong il frizurás galagonyabokor árnyékában
hátradrótozott kezű holnapok várják a kivégzőosztagot,
s a határról a távoli torkolattüzek izzó kohója is idevilágít.
Köves István verse legutóbb a Szöveten:
Discover more from SzövetIrodalom
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
