Köves István: Łódź óváros

a csönd és félelem oszlopcsarnokában,
hol néha léha pókok fénylő szála száll,
ballaghatok csomag, hátizsák, teher nélkül,
mint szabadságos fegyenc, körbesétáló,
sorakozva, motyójában a legszükségesebbel,
akit még nem kísértek így, sokat kell még okulnia.

vetemedett fészerajtóba vert húszas szegként,
állok a nap verte világ előtt, árnyéktalan,
tudva, okkal, céllal kerültem így ide,
valaki akart, vagy előbb-utóbb fog kezdeni
velem valamit, szüksége lesz rám, nagyon,
ismer, tudja, ápolgatom, ha virág, ha gyom.

vagyok nyomorult kulcs a zárban, akadó tollú,
akkor lesz csak enyém ez az élet, ha végre meghalok,
lesz, aki átkoz, lesz, ki vígasztal, jön, kire múltam ráhagyom,
bóbiskol már a holtak kertje, hintáz az ezüstlevelű hársfa,
véres hold fénye támolyog, karolják dülöngő házsorok,
a gettó határán megállt az idő, odabenn rekedt a fájdalom.

Köves István verse legutóbb a Szöveten:

Köves István: Harangozó szívvel